A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai II.

vízszolgáltató forrás állt rendelkezésre, s hogy ásott kutakkal - puteus - legelőbb a nemesi udvarházak rendelkeztek. Csak a XIV-XV. században terjedtek el a köznépi kutak, ekkor is elsőként közkutakként. A faluközösség, a legjobban megközelíthető helyen, általában a falu közepén; amennyiben a település egyházas hely volt, akkor a templom előtt kiszélesedő útrészen ásatott kutat. Ennek és a későbbiek során másutt készített közkútnak, közkutaknak a gondozásáról egy megbízott vagy választott kútbíró, kútfelügyelő gondoskodott. Az eddig elmondottakban nem volt szó a vízfelhasználás egyik legjelentősebb területéről : a háztartási vízfelhasználásról. Csak ivóvízről szóltunk, holott az ételkészítés és sok minden más háztartási munkálat (például mosás, takarítás stb.) folyamatosan sok vizet igényel és igényelt már a középkorban is. Ezt a szerteágazó vízhasználatot a háztartások sokrétű tevékenységében Gunda Béla írta le az ősi, hagyományos elemeket és eljárásokat figyelve meg a „tűzhely körüli ősi életben".

25 Az ivóvízen kívül számtalan felhasználási módot, víztartási formát, sőt mindezeket megelőzően víznyerési-vízszállítási módot érintve szólt tulajdonképpeni tárgyáról, a „tűzhely" körüli, azaz a háztartás ősi életéről. Már a középkorban is a háztartási vízhasználat körébe tartozott a háznál tartott sokféle állat, baromfi vízzel való ellátása. A vízi szárnyasok - liba, kacsa - különösen sok vizet igényeltek, és rendszeresen megszállták a város területén és környékén található vizeket. Lásd idevonatkozóan a város egyik tavának az elnevezését: Liba tó.

26 Debrecenben a XIV-XV. század fordulójára esik az az idő, amikor egyre nagyobb számban ásnak kutat a lakosok portájukon. A korábbi közkútépítésekre vonatkozóan valóban nem sokat tudunk. Egy biztos, hogy városunk (és határa) is átment mindazokon a víznyerési módokon és kútformák építésén, amit a vízgazdálkodás története számon tart. Először úgynevezett sír- vagy kopolyakutakat építettek. Ezek béleletlen kutak voltak. Voltaképpen nem is kutak, legalábbis nem a mai értelemben. Hanem olyan széles mélyedések, amelyeknek az alján összegyűlt a talajvíz. Hogy könnyebben hozzáférhessenek a vízhez, a mélyedés egyik vagy mindkét oldalát lépcsősen vágták ki. A vizet ezekből a sír-, vagy kopolyakutakból favedrekkel, agyagkorsókkal merték ki és úgy vitték haza kézben vagy vállon, kétkarú vízhordófa (vagy vállfa, vagy vízjárom) segítségével. Ismeretes olyan vízhordási módszer is, hogy a vízhordó lány vagy legény kötéllel több agyagkorsót összekötve a hátán vitte haza a vizet. Az efféle sír-kopolyakutak legtovább a Hortobágyon maradtak fenn. Az állatitatás jó eszközei voltak. Az állatok számára az ilyen kutak egyik oldalát nem lépcsősen, hanem hosszan elnyúló lejtővel építették meg. Az állatokat nagy számban oda lehetett terelni inni. A sír-, vagy kopolyakutak nagy hátránya volt, hogy nemcsak esőzések idején, hanem száraz időben is az állatok taposástól igen sárosak voltak. Ezenkívül a taposástól, az állatok itatásától, meg minden máshonnan is keletkezett szennyvíz könnyen és nagymértékben szennyezte. Viszonylag nagy vízfelülete nyáron gyorsan felmelegedett, vize megposhadt, vagy éppenséggel kiszáradt. Voltak olyan sírkutak - mondják a pásztorok - amelyekből az állat már nem ivott. Ebből következőleg sok elhagyott, lassan feltöltődő sír- vagy kopolyakúttal, jobban mondva kúthellyel lehetett találkozni. A kútépítés következő szakasza az úgynevezett bélelt kutak építésének mindmáig tartó korszaka volt. A bélelt kutak ásása a sír-, vagy kopolyakutak ásásából indul ki. Kiásták a kút gödrét, egészen addig a mélységig, amíg fel nem jött a víz, azaz amíg el nem érték a vizet. Itt leástak a vizes talajba és beállítottak egy erős ácsolatú kalickát vagy árkust, azaz olyan faszerkezetet, amelyiknek az ácsolt gerendaoldalai közt szépen beszivároghatott a víz a kútba. Amikor jól, kellő mélységben beállították ezt a kalickát, kívülről a pereméig feltöltötték. Majd a peremére felrakták a bélletet. A kezdetleges kutaknál a béllet nádból, erősebb gallyakból, husángokból és egész vagy felibehasított fatörzsekből készült. A nádbélletű kút volt a leggyengébb, a kút fala legkönnyebben beomolhatott. A különböző fabélletek is gyengék voltak, hamar elkorhadtak. A fában gazdag debreceni városszéleken ismerték az úgynevezett bodonkutakat is. 25. Gunda Béla: Adatok a tűzhely körüli ősi élethez - Néprajzi Értesítő XXV. 1933. 78-80. 26. Liba tő a város ÉNy-i szélén. Vö.: Balogh István: Debrecen. (Budapest, 1958) 7-9. 353