A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai II.

Az előzőekből ezúttal arra kell emlékeznünk, hogy a három kistáj találkozásánál három falu egyesüléséből kialakult Debrecen különböző vízfolyásokkal, vízállásokkal gazdagon tagolt, magas talajvízszinttel bíró területen települt. Sőt arról is szóltunk, hogy a település északdéli tengelye, vagyis az az alacsony löszhát, amit ma Hajdúhátnak nevezünk, Északról Délre lejtve vízválasztó is volt. Minderre azért kell most emlékeznünk, mert Debrecen középkori vízgazdálkodása, vízszerzési módjai, vízmentesítési eljárásai ezekre a földrajzi körülményekre épültek. Azt állapítottuk meg az előzőekben, hogy Debrecen vízbő területen települt, hogy a Tisza vízrendszeréhez tartozva a település „fővize" a különféleképpen értékelt Tócó volt. Bár ezzel ellentétes vélekedést is ismerünk, és nem is akárkitől. Ecsedi István a debreceni népi építkezésről írva, bevezetésként Debrecen vízrajzát is feltárta és ezt írta: „az ma már szinte hihetetlen tény, hogy a régi Debreczen egy pusztai folyó két partján épült s e folyó patak alakban még Debrecennek ránk maradt legrégibb térképén (1773) fel van tüntetve s e folyó a mai város közepén egy hatalmas, de az időjárástól erősen függő pusztai tóvá szélesedett ki".

16 Ecsedi a Pap taváról szól, illetve a belé folyó patakról, ami napjainkra már a Pap tavával együtt, sőt annál inkább nyomtalanul eltűnt. Mi azonban most és a továbbiakban is kitartunk amellett, hogy a város fővize a Tócó volt, már csak azért is, mert a későbbiekben bekövetkezett debreceni vízgazdálkodási tervek és munkálatok főleg a Tócóra vonatkoztak. Várostörténészeink, építészeink általában megelégedtek azzal, hogy megállapították: „A város vízellátásának korai kiépítéséről nincsenek adataink; az valószínű, hogy a középkorban és a korai újkorban megfelelő számú és minőségű közkutak nem álltak rendelkezésre, de hogy miként oldották meg a lakosság vízszükségletét, arra nézve csak összehasonlító alapon a községek példáján lehetne valamely következtetést levonni."

17 Érdekes, hogy egyáltalán nem beszéltek forrásról vagy forrásokról, mint a vízszerzés egyik legtermészetesebb módjáról. Pedig Debrecen határában is voltak források, azaz olyan helyek, ahol a talajvizet megtartó vízátnemeresztő réteg a föld felszínéhez közel helyezkedett el vagy éppen felszínre jutott, és ott, a találkozás pontján (forrás) vagy nagyobb területén nem egy bizonyos konkrét ponton (forrásterület), a felszínre küldte a talajvizet. Pedig Debrecen határában is több ilyen forrás, illetve forrásterület volt. Közülük legnevezetesebb az a nagyerdei forrásocska, amelyet Csokonai szeretett volna megszerezni a maga számára, hogy ihlető tájként élvezhesse.

18 A környék településein mindmáig elevenen él az ilyen források emléke. Sőt annak is, hogy hogyan próbálták őket eltömni, vízfolyásukat megszüntetni. Hajdúböszörményben, Hajdúdorogon például az a hagyomány él, hogy a múlt század derekán oldalszalonnákkal kellett és lehetett csak eltömni a forrást, a vízfolyást megszüntetni.

19 Arra valóban nincsenek adataink, hogy ezeknek a forrásoknak a vizét mennyire vette igénybe a lakosság. Minden bizonnyal nem nagyon, mert a településtől messze voltak. Debrecenben is, ahol éppenséggel sok, többféle vízszerzési lehetőség állt rendelkezésre, a házhoz legközelebbi vízszerzési lehetőséget használták. A XII-XIV. században a debreceniek is minden különösebb előkészítés, építés, berendezés nélkül a vízfolyások, a tavak vizét használták, mind iószágitatásra, mind pedig emberi használatra. Az első „vízgazdálkodási" tevékenységnek számítható munkálatok nem is azok voltak, hogy kutakat építsenek, hanem az, hogy a sok vízfolyást, vízállást, amelyek különösen tavasszal és ősszel, amikor a földárja feljött és a település *endjét veszélyeztették, nagy területeket öntöttek el, tettek járhatatlanokká, megrendszabáyozzák. A fölösleges vizek elvezetéséről árkok ásásával, a vizek megtartásáról pedig gátak anelésével gondoskodtak. Az árkok sok esetben vízgyűjtő szerepét is betöltötték. A legna16. Ecsedi István: A debreceni népi építkezés - Néprajzi Értesítő XIII. 1912. 157-194. Itt 158. 17. Komoróczy György: A reformkori Debrecen. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Közleményei 6. Debrecen, 1974) 39. 18. Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei I—III. (Harsányi István és Gulyás József szerkesztésében) 19. Bencsik János: Szalonnával eldugott forrás emléke a Hajdúságból - Honismereti írások a Hajlúságból I. (Hajdúböszörmény, 1974) 34-35. 351