A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Történelem - Szűcs Ernő: Hadifogságom első négy hónapjának története

végén még hasznavehető állapotban lévő bakancsok, ruhák mostanra kezdtek tönkremenni. Pótolni, javítani kellett azokat. A cipészek, hogy dolgozni tudjanak, kézzel csináltak faszögeket, s derékszíj darabokkal talpalták meg a lábbeliket. Idővel, az „ipar fellendülése után", a faszögeket már bedolgozókkal csináltatták, hogy a jövedelmező szakmai munkájukra több időt nyerjenek. A szabók megrendelésre pokrócból kézzel varrott ruhákat készítettek. A mesterséghez értők - bár nem előzték meg a „seftelőket" - rövidesen a hadifogoly közösség gazdaságilag tehetősebb elemeivé lettek. A gazdálkodási kérdéseket érintve egynéhány akkori észrevételemet, amit a németek ilyen irányú tevékenységében megfigyeltem, leírnék. Ezen a vidéken, a tengerpartok közelében, a csapadékkal bőven ellátott területen gyakran alkalmazták a legelőnek olyan hasznosítását, hogy a tulajdont képező legelőt két-három szál erős dróttal körülkerítették. A lovat, tehenet a nyár folyamán állandóan, éjjel-nappal kint tartották. Az állatokkal így kevés gond volt. Nem kellett ugyanis folytonos őrzésükről gondoskodni. Az etetés is alapvetően meg volt oldva, csupán ki kellett egészítgetni. A legelő kialakítása rendszerint a következő volt: legalább egyik végében patakocska, vagy egy erecske folyt. Az állat így akkor ihatott, amikor szükségét érezte. Ha ilyen patak nem volt, akkor naponta hoztak ki vizet egy megfelelő tartályba, esetleg egy lajt állt a területen, amelyből időről időre vizet engedtek az itatóba. A teheneket naponta, a szokott időben megfejték, majd a tejeskannákat az országút menti állványokra helyezték, egészen addig, míg az éhes hadifoglyok le nem szoktatták erről a gazdákat. A kannákat naponta, szekérre pakolva összegyűjtötték, beszállították a feldolgozóba. Onnan a szeparált tejet visszahozták, amit az állattenyésztésben (sertések) használtak fel. Ezt a tejet valami gabonaféleség pehelyváltozatával dúsították. Előfordult, hogy az élelmes és éber hadifoglyok besettenkedve az ólba kilopták a disznók elől, a vályúból ezt a levet, s jobban megfőzve, jóízűen elfogyasztották. Ezek után a bibliai tékozló fiú esete, aki a vályúból evett, már semmi újat nem jelentett ezeknek az ügyeskedő hadifoglyoknak. Másik, számomra érdekes mozzanat volt a németek gazdálkodásában, hogy eltérően a nálunk szokásos csupán éjszakai, kora hajnali repcehordástól, ők világos nappal is hordták ezt a terményt a cséplőgéphez. Hogy ez lehetséges legyen, a szekérre magas falú, összevarrt ponyvát helyeztek, tulajdonképpen három méterre megmagasították a szekéroldalt. A benne szállított repcéből egy szem sem ment veszendőbe, mert ebbe a mesterséges tartóba hullott a kipergeti mag. A cséplőgép mellé, a földre hatalmas ponyvát terítettek, arra állott a beérkező szekér, így a dobba való feladogatás közben sem következett be szemveszteség. A szekér ponyvatartályában, valamint a cséplőgép melletti ponyván mindig összeseperték a magokat, s feltöltötték a gépbe. Egyébként - és ez is lényeges -, egy-egy cséplőgépnél nem a fél falu dolgozott, mint nálunk Magyarországon, hanem csupán 4-5 ember, de nagyon kiszámítottan, pontosan mozogtak. Aránylag kellemes hat hét után, aug. 10-én Futterkampf-Kaköhl érintésével Barensdorfba költöztünk. Barensdorf (aug. 10.-aug. 24.) Immár negyedik fogolytáborunkba érkeztünk. Ez több újdonsággal szolgált. Először is maga a település, egy rendkívül kicsiny falu volt. De ha kicsi is, de mégiscsak falu volt, s mi eddig sohasem kerültünk, mint foglyok, faluba. Ezideig vagy valamilyen település mellett (Rehna, Neukirchen), vagy tanyán (Friedrickshof) táboroztunk. Mostani elszállásolásunk Barensdorfban egy-egy parasztháznál történt. Ha tehát összehasonlítom az előző helyekkel, akkor különbségként mutatkozik, hogy ez nem egy tanya, s nem is egy nagy gazdaság központja volt, hanem egy néhány holdas önálló gazdaság udvara. Részemre a szálláskörülményekben minőségi visszaesés következett be, mert itt számom330