A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Történelem - Szűcs Ernő: Hadifogságom első négy hónapjának története

A kenyérhez hasonlóan bántunk a keksszel is. A kekszlevesbe néha beletettük a vaj és cukor adagunkat is. Egyéb alkalmakkal „pempőt" készítettünk, ami nem volt más, mint az a bizonyos lótáp (1. a Rehna című részt!) megtörve, esetleg előbb kissé megpörkölve is, majd forró, sós vízben megfőzve. Halosztás esetén arasznyi hossszúságű sósheringet kaptunk, s mi magyarok, bármennyire gyötört bennünket az éhség, képtelenek voltunk eredeti formájában megenni. Azt találtuk ki, hogy „megúsztattuk" a heringet, azaz egy-két napig sűrűn cserélve rajta a vizet, kiáztattuk. De még így is az történt, hogy két napi áztatás után, amikor nyársrahúztuk és parázs felett forgattuk, akkor a hal oldalán szabályosan kivirágzott a benne lévő hihetetlen mennyiségű só. Mi, ahogy a só kitüremlett belőle, azt késsel lekapartuk, s a heringet csak ezután voltunk képesek elfogyasztani. A receptekről szólva itt tanultuk meg a csiga elkészítés módját. Ezzel csak egyszer próbálkoztunk, s többször nem ismételtük meg. Vélem ennek a szintén az erdőben lakó olaszok örültek nagyon, mert így nekik több maradt az éticsigákból. Az előírás szerint egy hétig éheztettük a csigákat, majd a még élő állatokat megmostuk, és a forróvízbe beledobáltuk. Lefőztük róluk a vizet. A már élettelen csigák hátáról levágtuk a házakat, és kibeleztük őket, ezt követően vajban kisütöttük. Olyan libatepertő szerű kunkori falatocska lett belőle. Különösebben nem nyerte meg tetszésünket. A főzicskéléssel összefüggésben kell beszélni arról, hogy főzőedénynek szívesebben használtuk a magyar katonai csajkát, az laposabb, szélesebb volt. Ebben az étel könnyebben volt kavarható, mint a magasabb, keskenyebb német csajkában. Törekedtünk azonban, hogy a csajkáknál nagyobb főzőedényeket szerezzünk be. 5. kép. A neukircheni erdei faház 325