A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Történelem - Szűcs Ernő: Hadifogságom első négy hónapjának története

kiigazítás következett be, s Rehna, ahol a mi fogolytáborunk volt, az szovjet zóna lett.

4 Az angolok azonban bennünket nem adtak át a szovjeteknek, hanem mint már írtam, GadebuschBad-Kleinen-Lübeck útvonalon gyalog elindítva, majd bevagonírozva (én a Kassel 60.523 számú vagonban voltam), Röbel-Alt Harmthorst-Benz-Markwiz érintésével saját területükre Neukirchenbe vittek, ahol egy, a település melletti erdőben táboroztattak le minket. Nem folytatva most a táboroztatások rendjét, vagyis azt, hogy a továbbiakban fogvatartóink mikor, melyik táborba irányítottak bennünket, a lényeg az, hogy az utolsó fogolytáborunk kapuján 1946. máj. 3-án jöttünk ki. Pontosan fogságbaesésünk évfordulóján, s ezt követően megtörtént hazaszállításunk. Magam már 1946. máj. 12-én Debrecenben voltam szüleim körében. Ezzel szemben, akik nem voltak hajlandók legyalogolni azt a bizonyos 4-5 km-t, szovjet fogságba jutottak, s közülük eggyel 1948-ban találkoztam, amikor is az onnan hazaérkező foglyokat a Pavillonlaktanyából, az elbocsátási helyről a Dobozi utcai fertőtlenítő intézetbe vitték. Mi ott laktunk az Április 4. úti bérházban, s amikor a volt hadifoglyok oszlopa ott ment el mellettünk a Hajnal utcán, néztem őket, s akkor kiáltott soraikból rám az említett fiú, akinek az a bizonyos meg nem tett néhány kilométer ott Rehnánál a hadifogság szempontjából hozzánk képest plusz két évet jelentett. Visszatérve 1945. máj. 3-ának eseményeihez; a tisztigyűlést követően megtörtént a főzés, kiosztották a babgulyást. Ezután elindultunk. Cél a fogságbaesés volt. A katonáknak volt annyi eszük, hogy minket, leventéket engedtek előre, a menetoszlop élére. Annyit ugyan megtettek, hogy egy nagy magyar zászlót adtak nekünk, amit azután mi magunk előtt vittünk. Ez nem volt rossz, mert a leventéken a német hadseregben alkalmazott, olyan kezes-lábas szerű, szürke ruha volt, tehát külsőre nézve minden további nélkül németeknek látszottunk, amit akkor semmiképpen nem tartottunk előnyösnek. A zászlóval azonban jeleztük, hogy mi nem németek vagyunk. Amikor odaértünk a Rehna előtti csatornahídhoz, amely alig volt nagyobb, mint ma egyegy híd a Keleti csatornán, annak túlsó oldalán egy amerikai tank állt, ágyúját és géppuskáját arra az útra szegezte, amelyen mi vonultunk. A tank előtt egy katona állt (én nekem ő volt az első amerikai, akit láttam), s valószínűleg zászlónkból következtetve - nem kis csodálkozásomra - a mi nyelvünkön szólt, s megkérdezte: „Magyarok vagytok?" Mi már kezdtük volna örömünkben körbefogni, de ő fagyos arccal mondta és mutatta; menjünk csak tovább. Ez a fagyosság visszahozta belénk a bizonytalanságtól való félelmet, s behúzott nyakkal iszkoltunk ismeretlen sorsunk felé. Tovább haladva bizonyos távolságokra forgalmi irányító katonákra akadtunk, akik közreműködésével nemsokára keresztül mentünk Rehnán, s annak túlsó oldalán egy domborulat nélküli - később kiderült krumplival beültetett - területre kellett letelepednünk.

5 Egyetlen fa, vagy bokor sem volt, mindössze egyetlen kiemelkedő létesítményként egy deszka házacska állt itt, abban olasz katonák mulattak, daloltak, akik ünnepelték, hogy a németektől megszabadultak. Bíztak abban, hogy ők, mint a háborúból már rég kiugrott nép fiai más elbánásban részesülnek, mint a foglyok. Számításaikban jó ideig csalódhattak, mert bizony még Neukirchenben, az erdőben a foglyok között tartózkodtak. Rehna (1945. máj. 3.-jún. 3.) Késő délután érkeztünk meg a rehnai krumpliföldre, azonnal le kellett feküdnünk a talajra, kiadták a parancsot; tilos felállni! Kerítés nem létezett, hanem tankok vettek bennünket körül. (Később is csak egymástól 10 méter távolságra lévő kétszer egy-egy szál drótból állt a tábor 4. Rehna az NDK-hoz tartozott. 5. Amikor erre rájöttünk, szabályosan elindultunk a krumpli sorján, felszedtük az elültetett gumókat. Megfőztük és megettük. 318