A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Történelem - Szűcs Ernő: Hadifogságom első négy hónapjának története

fabarakkok üres szobáiba, épületeibe helyezték el. Ez az esemény ismét aláhúzta azt az érzésünket, hogy egyrészt a front közeledik, másrészt a harcvonalban jelenleg lévő csapatok ellenállóképessége már nagyon gyenge lehet. Ilyen alakulatokat ugyanis csak akkor szoktak bevetni, ha a helyzet súlyos, s nagy szükség van a frontvonal ellenállásának fokozására. Egyébként ezek az altisztek még az éj során nagy italozást csaptak, ők ugyan azt mondták, hogy május l-jét ünneplik, de viselkedésük inkább a „ki tudja meddig élünk, mulassunk még egyet utoljára!" elvet tükrözte.

3 Május l-jén, másnap este fél tízkor sorakozó volt. Kihirdették; mindenki csomagoljon, és hosszabb távú gyaloglásra készüljön fel. Alig másfél óra múlva, újabb sorakozó után, német altisztek irányításával elindítottak bennünket nyugatra. Az országút tömve volt emberekkel. Az alakulatok némi zörgéssel, csörgéssel - ahogyan a szerelvény tárgyai egymáshoz ütődtek -, máskülönben azonban csendben meneteltek. Ekkor jöttem rá, hogy az ember bizonyos egyöntetű ritmus felvétele után valóban képes arra, hogy menetközben el-elbóbiskoljon. Egy idő után új hangként vegyült a már monotonná váló zörgésbe, az eldobált felszerelési tárgyak puffanása. Ezek az újfajta zajok a vonulók harckészségének teljes hiányáról szóltak. Az éj során néhány órát pihentünk az egyik település templomkertjében. Május 2-án korán reggel továbbindulva keresztül vonultunk Grewesmühlenen. Itt történt meg az, hogy valaki a templomtoronyból nagy fehér zászlót dugott ki. Néhány percen belül azonban, amikor még közelebb értünk a helyszínhez, a templomtérhez, egy pisztolylövés dörrent, majd valaki nagy ívben ledobta a megadás jelét a toronyból. Rövid időn belül elterjedt köztünk a hír, hogy egy SS tiszt lőtte le azt a személyt, aki a zászlót önhatalmúlag kitűzte. Mi messziről hallva, látva a dolgokat -, nem kis megrettenéssel igyekeztünk tovább az utunkon. Ez a vonulás azonban egyre nehezebb és veszélyesebb lett, mert az országút zsúfoltsága miatt mi magunk is, de más alakulatok is leszorultak az útmenti árkon túli földsávra, ahol rendkívül fárasztó volt a menetelés. A települések bejáratánál pedig - mint kiderült -, nagy veszély leselkedett az emberre. Itt ugyanis, az országúton és az amellett hömpölygő egységek a települések bejáratánál feltorlódtak, összezsúfolódtak. Az ismét és ismét megjelenő repülőgépek pontosan itt csaptak rá a tömegre szörnyű pusztítást végezve a riadt és védtelen emberek között, akik pedig tulajdonképpen nem azért meneteltek már, amiért a fasiszta hadvezetőség elindította őket, nevezetesen, hogy Dánia alatt a Jylland félsziget nyakán még egy ellenállást tanúsítsanak, s ezzel időt szerezzenek az újabb német „csodafegyver" bevetéséhez. A menekülő seregtestek tagjai mindössze csupán azért meneteltek, hogy a nyugati hatalmak fogságába essenek. Mielőtt azonban e kérdésről bővebben szólnék szeretném arra a lelkiállapotra, ha úgy tetszik helyzetre felhívni a figyelmet, hogy milyen szörnyű érzés élt ezekben a pillanatokban bennünk, magyar leventékben. Annak idején erőszakkal hoztak el minket otthonról. A velünk szemben erőszakot alkalmazók miatt voltunk most kitéve teljesen védtelenül a repülőtámadásoknak, mégpedig azok részéről, akiktől a szabadításunkat vártuk. Ilyen ellentétes érzelmek közepette haltak és sebesültek meg közülünk többen a háború utolsó óráiban, a közvetlen szabadulás előtt. Visszatérve a fogságbaesés óhajához, jellemzőként kell elmondanom szabadon létünk utolsó óráit. Május 3-án reggel arra ébredtünk egy hatalmas pajtában, ahol az éjszakát töltöttük, hogy a német altisztek mind eltűntek mellőlünk. Sőt kiderült, hogy több magyar katonai egység van a szomszéd épületekben. Először is egy magyar tüzéregység ágyúk nélkül, egy hasonlóan kis létszámú híradós csoport és egy ellátóoszlop töredék is. Nagy bajunkban egy kis örömet jelentett, 3. Egyikőjükkel tanulságos összezördülésem volt. Éjjel, a sötét mosdóban találkoztunk össze. Mozgó árnyamat észrevéve, megkérdezte, hogy ki vagyok? Amikor közöltem vele, hogy magyar ifjú; dühösen kitört, és felszólított, hogy azonnal kotródjam ki. Közben a magyarokat gyalázta. A pisztolyát is elővette. Ordítozására bejött társai fogták le. Mindenesetre szép kóstolót kaptam tőle a „porosz gőgből"! 315