A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1989-1990 (Debrecen, 1992)

Történelem - Szűcs Ernő: Átmeneti üzemi formák jelentkezése Debrecen ipari életében 1848–1867 között

problémáját, nevezetesen a városnak a szén- és vaslelőhelyektől való nagy távolságát. Ezen a nehézségen módosított valamelyest a vasútvonal kiépülése, de a korszak alapvető nyersanyagainak messziről történő szállítása mindig is megemelte a debreceni üzemek termelési költségeit, ezzel redukálta a helybeli gyárak versenyképességét az ország más területein, a bányákhoz közelebb fekvő üzemekhez viszonyítva. Igen színes mozaik alakul ki, ha az alapítók, a tulajdonosok táborának képét összegezzük. Maga a városi tanács részben anyagi okokból (sörház), részben új igények ébresztése, fejlődés segítése (tégla- és cserépvető, nyomda) érdekében gyakran volt egy bizonyos iparág helyben való megtelepítésének gazdája és első tulajdonosa, s ezeket az üzemeket vagy megtartotta házi kezelésben, vagy koronként bérlőknek adta ki. A város ipartelepítő politikája mellett manufakturális ipari üzemeket létesítettek volt céhesiparosok saját szakmájukban (Veress István szélmalmot), de gyakoribb volt, hogy a céhesipar egy szakmájában felhalmozódott tőke mint mellékvállalkozás áramlott át egy rokon szakmába. így lettek ácsok és építészek szél-, majd gőzmalom-tulaj donosok. Megmutatkoztak a kereskedelmi tőke iparba való átáramlásának jelei is. Könyvkereskedőből lett nyomdatulajdonos, fűszer- és terménykereskedők pedig ecet-, szappan-, szeszgyárat létesítettek, de kereskedők alapították az István malmot is. Míg korszakunkon belül a manufakturális nagyságrenddel záruló üzemeknél alig találunk Debrecenben idegen tőkét - kivételként a Tiszavidéki Vasút Társulat műhelye számítható részben idegentőke-befektetésnek -, addig a gyári jellegű üzemek e téren színesebb képet adnak. Az István malom ugyan helybeli kereskedők részvénytársasága volt, a gázgyár azonban alapítása pillanatától hosszú évtizedekig osztrák tőkések kezén volt, a cukorgyár pedig egy éven belül került a külföldi tőke tulajdonába, ha az indulásakor helybelieké is volt. Ez utóbbi üzem a részvénytársasággá alakulás után is csak egyharmad részben lesz ismét debrecenieké. Meg kell azt is jegyeznünk, hogy az 18481867 közötti periódusban nem történt állami ipartelepítés Debrecenben. Mindössze a dohánybeváltót működtette - de ez nem volt termelőüzem - továbbra is a kincstár. A tulajdonosok kérdését vizsgálva végül rámutatnánk még arra, hogy a város sajátos társadalmi összetételéből fakadóan alig találunk arisztokratát a tulajdonosok között. (Kivéve a salétromfőzőt, de azt is megváltják.) Az általunk tárgyalt üzemek közül három szűnt meg (a salétromfőző és két sörgyár) 1867ig, a többiek hol lassú (gázgyár), hol gyors (István malom) fejlődésen mentek keresztül, de a szűk két évtized alatt elért eredmény jelentősnek mondható, hogy ha hazánkban nem is tekinthető ez a legdinamikusabbnak. Mint már utaltunk rá, a kapitalista jellegű létesítményeknek sem mindegyike maradt tehát tartósan életben, mégis periódusokon belül szervezettségükkel, többoldalú tevékenységükkel (gépjavítás, földművelés) sokirányúan elősegítették a város ipari, de még mezőgazdasági fejlődését is, sőt létükkel, anyagi hozzájárulásukkal előrevitték a városiasodás ügyét is. 254