A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Művészettörténet - Bíró Katalin: Egy parasztpárti politikus a népművészetről 1947-ben

lyel a népművészeti alkotások jelenlegi funkcionálásának egyetlen lehetséges és létjogosult formáját illeti, a népdalokat, néptáncokat művelő fiatalok körében: „ ..., mely nem csinál ezekből sem álnépszínművet, sem nemzeti kötelességet, sem kereseti forrást, hanem egészen egyszerűen örömét leli bennük." És ebben a kijelentésében ne*m csupán a Paulini Béla-féle bokrétázás népművészetet megőrző funkciójának jogosságát és formáját veti el, hanem magának a parasztpártnak sok tagjában élő elképzelést is, miszerint a parasztpárt nemzeti és társadalmi jellege hangsúlyozásának alapja a népművészetnek mint a megújuló magyar nemzeti művészet kiindulásának, nemzeti jellegadó rétegének, alapjának ápolása. Ebben egyértelműen megnyilatkozik Bibó Istvánnak a magyar művészettel kapcsolatos véleménye, még ha nem is annak kérdését állította gondolatmenete középpontjába: egyetlen értékes kultúra és művészet van, amelynek értéke esztétikai minőségéből következik, amely bármely forrásból származó — így a parasztkultúrában gyökerező — „megoldásokat" magába olvaszthat, de csak a saját esztétikai törvényszerűségei szerint, és amelynek nemzeti vagy nem nemzeti jellege nem befolyásolja esztétikai értékeit, a nemzeti jelleg csak implicite foglaltatik benn esztétikai értékében. A népművészet, a parasztkultúra értékeinek ilyen módon történő megőrzése — és gondolatsora befejezéseként újból ezt hangsúlyozza — nem „történhetik paraszti vagy magyar kötelességképpen" — és ebben mintegy előre megkérdőjelezi, mintha előre látna, az elkövetkező évtized művészeti patriotizmusának direkt esztétikai-népi-nemzeti aktualizáltságának, előírásosságának jogosságát. Veres Péter és Muharay Elemér Bibó István írására válaszoló cikkeinek közös jellemzője, hogy reagálásukban elsősorban érzelmi indítékaikat követték: nem értelmezték a Bibó-írás egészének koncepcióját, figyelmen kívül hagyták, hogy abban elvi állásfoglalás körvonalazásáról van szó, és teljesen idegen volt tőlük a Bibó-írás minden gondolatát és gondolatfűzését, gondolattársítását átható liberális kultúrpolitikai magatartás, a realitás tényeit figyelembe vevő lehetőség-keresésekben az erőszakmentesség hangsúlyozása, önmagában kiszakítottak egy-egy gondolatot (mindketten ugyanazt) a gondolatmenetből és azt félreértelmezve támadták az egészet. Ekként valójában nem méltó reakciók Bibó István minden ízében átgondolt, koncepciózus írására, mégsem érdemes őket figyelmen kívül hagyni. Mégpedig nemcsak azért, mert megmutatják, milyen eltérő elképzelések születtek azokban az években a parasztkultúra és a népművészet jelentőségéről, és érzékeltetik, hogy milyen ellenállásba ütközhetett Bibó István elképzelése a parasztpárton belül és annak körein kívül, azok között, akik egyáltalán felfigyeltek írására, hanem elsősorban azért, mert a két szerző által ebben a vitában is képviselt álláspontok, érvelési módszerek és gondolkozási mechanizmusok mintegy előrevetítették a dogmatikus kultúrpolitika állásfoglalását és érvelési rendszerét, megmutatva, hogy az a kultúrpolitika nem csupán egy külső, a párt és a kultuszvezetés részéről ráerőszakolt igényt és követelményrendszert képviselt a művészetekkel szemben, hanem a kultúrideológiában már ténylegesen létezett tisztázatlan elképzelések előzményeire és hatására támaszkodhatott. 344