A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)
Művészettörténet - Masits László: Kölcsey Ferenc hiteles ábrázolása
klasszicizmus szellemében méltatta Kazinczy: „A plasztika nem a Hasonlóságot tette czéljává, hanem a Szépítést; s ez valóban szép fej. Ez vala a szükség!" Ugyanakkor a magyaros viseletet nehezményezte. Űgy vélte, hogy a költőhöz kizárólag a római tóga illik. Az évtizedekkel később, 1846ban mintázott Kölcsey szobor azt bizonyítja, hogy Ferenczy eleget tett Kazinczy útmutatásának. A mostoha viszonyok ellenére Kazinczy baráti környezetét így biztatta: ,,a' ki magát festetni akarja, menjen Bécsbe Fügerhez, vagy Kreutzingerhez". A német Friedrich Heinrich Füger (1751—1818) bécsi akadémiai tanár rangját többek között Mária Ludovika császárné portréja meggyőzően mutatja. A széphalmi mester, bár gondok gyötörték, neves művészek foglalkoztatásával is példát mutatott. Az osztrák Joseph Kreutzinger (1751 v. 1757—1829) festette kápmásáért 24 aranyat fizetett 1808-ban. Egy másik művész egész alakban „ajtónagyságú" vászonra 90 aranyért festette le. (Gyűjteményében: 10 festmény, 1 szobor, 4 grafika. Valamennyi őt ábrázolta.) A szerény anyagiakkal rendelkező új megrendelők a munkaigényes klasszicista portréktól érthetően idegenkedtek. A Pesten élő Donát János (1744—1830) a külföldi művészeknél jóval kevesebbet, 70 forintot kapott egy kis arcképért. (Az összehasonlítás kedvéért a forint az arany negyedrészét érte.) És a közéleti arckép megfestését akadályozó egyéb tényezők? Kölcseynek épp lefestése évében, 1835-ben Szemere Pálhoz írt leveléből: ,,. . . negyvenöt éves embernek — ha ifjú lelket is érez fejében és Szivében — az idővel nagyon kell gazdálkodnia. Időbeosztására jellemző, hogy gondolatsorainak leírására „az éj óráiban" lop időt (1832). Bártfay Lászlóval közli: „Éjfél után két óra, s még sok mást kell irnom, mielőtt lefekhetném" (1836). Csupán utalás a számára is alig elviselhető korszakra: az 1835. évtől küzdőtársait perbe fogták, börtönökbe hurcolták. Politikai ellenfelei szóhasználatában ő a megye „veszedelmes emberei" között szerepel (1832). Kende Zsigmondnak küldött sorai: „írnék holmit, de nem tanácsos. Már sok levél elveszett" (1833). Vagy: ,,. . . kifosztva ... a levél mellé rekesztett képmás ki lévén belőle véve..." Eötvös Józsefhez: „Bajoktól elborítva többet ez úttal nem írhatok" (1836). Bár Pozsonyban is igen szerényen él: „Nekem egy napi kosztom nem kerül egy pengőforintban" (1833). Mégis pénze: „.. . nagyon fogyatékon van;" (1832). Többen is úgy vélték, hogy a portré férfihez nem méltó, mások szerint az a hiúság jele. Kossuth is idegenkedett arcának „megörökítése" ellen: „. . . nem birom magamat semmi >> posirozásokra M elszánni". De ez nem a hírnév iránti vágy leplezése. Mert felveti, ha művész lenne: „igyekezném vonásokat találni fel. . . melyek az eszmének adnak alakot, s vagy egy tény értelmét, vagy egy egész élet erkölcsi irányát jellemzik az arc vonásaival". * * * A költőnek Szemere Pálhoz 1833-ban írt életrajzában, vagy írásaiban fél szeme világának elvesztéséről semmiféle adatot nem találunk. Szemsérülésének csupán a következményére utalt: „. . . te tudod, hogy én gyertyánál igen rosszul látok" — közli még 1814-ben Szemere Pállal. Mondhatnánk, hogy a szemének megsérüléséről azért nem emlékezett meg, mert egy hároméves gyermek esetleg még nem tud emlékezni a sze308
