A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai I.

Amikor a honfoglaló magyarság elsők között elfoglalta az Alföld északkeleti részét, a gazdag vízállománnyal rendelkező, mocsarakból kiemelkedő Nyírséget (annak számunkra fontos déli, délkeleti szegélyét) és a Hajdúhátat, méltán választotta letelepedési helyéül, hiszen itt a letelepedésre igen jó, többek között vízellátás szempontjából is megfelelő viszonyokat talált. Debrecen a Nyírség és a Hajdúhát találkozási vonalánál alakult ki. Ott, ahol a hátság vízválasztó szerepet is betölt. A tőle keletre található vizek délre, délnyugatra tartanak és kapcsolatban állnak az Érmeilékkel, a Berettyóba ömlő Érrel. Az Érnek, Berettyónak az is sajátsága, hogy a Kraszna—Szamos torkolat körűiről indulva, a közbülső területeket mindig ellátták elegendő, jó vízzel. A vízválasztótól nyugatra eső vizek viszont a mélyebben fekvő Hortobágy és Sárrét felé folynak, ugyancsak délnyugatra tartva, hogy végül is vizeiket a Hortobágynál is mélyebb Sárrétbe vigyék. Köztudott dolog, hogy a déli irányban lejtő Hortobágy szinte átmenet nélkül, észrevétlenül simul bele a Sárrétbe. Vagyis a vízválasztó keleti oldalán folyó vizek és a vízválasztó nyugati oldalán lévők végül egy helyre, egy irányba folynak, csak különböző közvetítéssel jutnak el a Berettyóba, illetve a Berettyó közvetítésével a Körösökön át a Tiszába. A kétfelé folyó folyók, vízfolyások közti terület városunk települési területe. A település nyugati és keleti szélei mára már hosszan belenyúlnak a két szomszédos kistáj területébe. Keleten a Nyírség sok vízfolyással szabdalt déli nyúlványaira, az úgynevezett Erdőspuszták területéig. Nyugaton pedig, átlépve a Tócó völgyét, a Hortobágy legkeletibb széléig. Az egykori vízbőség természetesen a gazdag növényzeten is meglátszott. A kialakuló Debrecent félkör alakban nagyszerű aljnövényzettel bíró hatalmas bükk és tölgy erdőségek vették körül, Nyugatról pedig a Tócó völgyének, valamint a Hortobágyszélnek nádas-ligeterdős részei fogták közre. A gazdag vegetáció kedvezően befolyásolta az időjárás alakulását is, általában csapadékgazdagabbá tette. Vagyis a honfoglaló magyarság, amikor ezen a tájon megvetette a lábát és letelepedett, nagy területeket figyelembe véve itt, városunk helyén és környékén a letelepedés számára megfelelő helyet talált. Olyan területeket, amelyek számukra vízrajzi tekintetben is messzemenően biztosították nemcsak az életfeltételeket, hanem a fejlődés lehetőségét is. Amihez ezúttal csak annyit fűzünk hozzá, hogy ha a Townson által hiányolt nagy folyóhoz, vízhez fogható nagy folyam vagy tó valóban nem is volt városunk területén és közvetlen környezetében, a számtalan vízfolyás, ér — melyek közül az egyik legnagyobb a Tócó volt —, tó, mocsár, láp és az ezek által kialakított gazdag és magas talajvízszint ezeket messzemenően helyettesítette. Ha tárgyilagosak akarnánk lenni, kifogásolnunk és javítanunk kellene idézett népdalunk sorait is. Nem a Hortobágyot kellene benne megnevezni Debrecen folyója, vizeként, hanem a Tócót, talán valahogy így: Debrecennek van egy vize, Tócó folyás annak neve . . ,

38 38 Tócó: Mikesy Sándor; Szabolcs vármegye középkori víznevei. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 53. Budapest, 1940. 27—28. — Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest, 1978. 649. 221