A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai I.

életmódok, foglalkozások is szép számmal, amelyek ugyancsak erősen be­folyásolják a településmódokat, a településformákat. Például a sárkészítés­hez (agyagipar: tégla-cserépgyártás, fazekasság), kender-lenáztatáshoz, gyapjúmosáshoz, bőrkészítéshez (textilipar, bőripar, ruházat, viselet; sza­bó, szűcs stb.), hígításhoz, oldáshoz (mész, cement, festék; építőipar) alap­vetően fontos a víz. Éppen ezért ezek a foglalkozások, iparok csak vízben gazdag területen, településen alakulhattak ki és fejlődhettek. De nemcsak bizonyos foglalkozásokhoz, a kézművességhez, iparhoz kell víz, hanem — és talán ezzel kellett volna kezdeni — a mezőgazdaság­hoz — a mezőgazdaság minden ágához — is. Igaz, hogy itt, legalábbis a földművelés kezdeti szakaszában a növények fejlődéséhez szükséges vízről maga a természet gondoskodott és ezért a vízfelhasználás, a vízgazdálkodás különösebb problémát nem okozott. Kivéve az aszályos, száraz esztendő­ket, amikor is vízhiány miatt nem termettek vagy csak keveset termettek a növények és az aszályok nyomában éhínségek is keletkezhettek. Azonban már az ókori, úgynevezett folyóvölgyi kultúrákban, mint amilyen Egyip­tom, a Nílus; és Mezopotámia, a Tigris és Euf rates völgye volt, korán ki­alakult az aszályokat megakadályozó öntözéses gazdálkodás. Nem hagyhat­juk említés nélkül, hogy ezeket az ősi folyóvölgyi kultúrákat az évenként esetleg többször is rendszeresen visszatérő áradásra építő és öntözéses gaz­dálkodást folytató területeket sokan az emberiség bölcsőinek tekintik. 11 A szélsőséges időjárású vidékeken, mint amilyen a mi Alföldünk is, az ármentesítést megelőző időkben a viszonylag sok víz ellenére is, állan­dóan fenyegetett az aszály. Különösen megnőtt az aszályveszély a múlt század deréki árvízmentesítési és folyószabályozási munkálatok elvégzése után. A tiszántúli, 1863. évi pusztító aszályt, ahogy általában nevezték: „nagy ínséget", sokan az ármentesítés-folyószabályozás egyenes, közvetlen következményének tartották. 12 Ezekben az években vetődött föl nálunk is elemi erővel az öntözés gondolata, az öntözéses gazdálkodás kifejlesztésé­nek igénye. Az öntözéses gazdálkodás kérdése Debrecent is érintette, hiszen határa teljes egészében az aszályos zónába esett, másrészt a határához tar­toztak olyan területek, amelyeken keresztül kellett volna vezetni azokat a csatornákat, kiépíteni azokat a víztárolókat, amelyek a távolabbi aszályos területek öntözéséhez szükségesek lettek volna. 13 Azonban az igények lassan váltak valóra, voltaképpen a felszabadulás utánig sehogy sem. Pár egyéni és kisszerű vállalkozástól eltekintve az ön­tözéses gazdálkodás bevezetésére semmi sem történt. A sok huzavona, a néhány elszórt, kisszerű próbálkozás eredményei és kudarcai arról győzték meg mind a szakembereket, mind a közvéleményt, hogy az öntözés kérdé­sét egyénileg, szűk, helyi keretek közt megoldani nem lehet, hanem orszá­gos szinten, kormányprogrammá téve kell és lehet megvalósítani, ahogy azt 11 Kaj Birket-Smith (fordította: Bodrogi Tibor): A kultúra ösvényei. Budapest, 1969. 12 Györffy Lajos: Nagy ínség. Túrkeve, 1938.; Balassa Iván (szerk.): Báránd törté­nete és néprajza, Báránd, 1985. 109—110. 13 Gesztelyi Nagy László: Aszály és víz szerepe az alföldi gazdálkodásban. Buda­pesti Szemle, 1936. (699. szám, 166—184., 700. szám 324—3*41.; Fejér Endre: Adatok a debreceni öntözővizekről. Budapest, 1941. Klny. a Mezőgazdasági Kutatások 1941. évi évfolyamából. 212

Next

/
Thumbnails
Contents