A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Néprajz - Dankó Imre: Vízgazdálkodásunk népi alapjai I.

életmódok, foglalkozások is szép számmal, amelyek ugyancsak erősen befolyásolják a településmódokat, a településformákat. Például a sárkészítéshez (agyagipar: tégla-cserépgyártás, fazekasság), kender-lenáztatáshoz, gyapjúmosáshoz, bőrkészítéshez (textilipar, bőripar, ruházat, viselet; szabó, szűcs stb.), hígításhoz, oldáshoz (mész, cement, festék; építőipar) alapvetően fontos a víz. Éppen ezért ezek a foglalkozások, iparok csak vízben gazdag területen, településen alakulhattak ki és fejlődhettek. De nemcsak bizonyos foglalkozásokhoz, a kézművességhez, iparhoz kell víz, hanem — és talán ezzel kellett volna kezdeni — a mezőgazdasághoz — a mezőgazdaság minden ágához — is. Igaz, hogy itt, legalábbis a földművelés kezdeti szakaszában a növények fejlődéséhez szükséges vízről maga a természet gondoskodott és ezért a vízfelhasználás, a vízgazdálkodás különösebb problémát nem okozott. Kivéve az aszályos, száraz esztendőket, amikor is vízhiány miatt nem termettek vagy csak keveset termettek a növények és az aszályok nyomában éhínségek is keletkezhettek. Azonban már az ókori, úgynevezett folyóvölgyi kultúrákban, mint amilyen Egyiptom, a Nílus; és Mezopotámia, a Tigris és Euf

rates völgye volt, korán kialakult az aszályokat megakadályozó öntözéses gazdálkodás. Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ezeket az ősi folyóvölgyi kultúrákat az évenként esetleg többször is rendszeresen visszatérő áradásra építő és öntözéses gazdálkodást folytató területeket sokan az emberiség bölcsőinek tekintik.

11 A szélsőséges időjárású vidékeken, mint amilyen a mi Alföldünk is, az ármentesítést megelőző időkben a viszonylag sok víz ellenére is, állandóan fenyegetett az aszály. Különösen megnőtt az aszályveszély a múlt század deréki árvízmentesítési és folyószabályozási munkálatok elvégzése után. A tiszántúli, 1863. évi pusztító aszályt, ahogy általában nevezték: „nagy ínséget", sokan az ármentesítés-folyószabályozás egyenes, közvetlen következményének tartották.

12 Ezekben az években vetődött föl nálunk is elemi erővel az öntözés gondolata, az öntözéses gazdálkodás kifejlesztésének igénye. Az öntözéses gazdálkodás kérdése Debrecent is érintette, hiszen határa teljes egészében az aszályos zónába esett, másrészt a határához tartoztak olyan területek, amelyeken keresztül kellett volna vezetni azokat a csatornákat, kiépíteni azokat a víztárolókat, amelyek a távolabbi aszályos területek öntözéséhez szükségesek lettek volna.

13 Azonban az igények lassan váltak valóra, voltaképpen a felszabadulás utánig sehogy sem. Pár egyéni és kisszerű vállalkozástól eltekintve az öntözéses gazdálkodás bevezetésére semmi sem történt. A sok huzavona, a néhány elszórt, kisszerű próbálkozás eredményei és kudarcai arról győzték meg mind a szakembereket, mind a közvéleményt, hogy az öntözés kérdését egyénileg, szűk, helyi keretek közt megoldani nem lehet, hanem országos szinten, kormányprogrammá téve kell és lehet megvalósítani, ahogy azt 11 Kaj Birket-Smith (fordította: Bodrogi Tibor): A kultúra ösvényei. Budapest, 1969. 12 Györffy Lajos: Nagy ínség. Túrkeve, 1938.; Balassa Iván (szerk.): Báránd története és néprajza, Báránd, 1985. 109—110. 13 Gesztelyi Nagy László: Aszály és víz szerepe az alföldi gazdálkodásban. Budapesti Szemle, 1936. (699. szám, 166—184., 700. szám 324—3*41.; Fejér Endre: Adatok a debreceni öntözővizekről. Budapest, 1941. Klny. a Mezőgazdasági Kutatások 1941. évi évfolyamából. 212