A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988 (Debrecen, 1990)

Történelem - Varga Gyula: Adatok a debreceni asztalos céh és a népi bútor történetéhez

Maga a céhszervezet a XVIII. században még nem sokat változott. Lehetséges, hogy az 1750-es években megkísérelték céhkiváltságaik legfelsőbb elismertetését. Talán azért próbálták a 130 év alatt kikristályosodott céh hagyományokat 1752-ben egy 22 artikulusból álló új céhlevélben megfogalmazni. A fogalmazványnak azonban sem a bevezetője (protocollum), sem a zárórésze (sanctio, corroboratio, eschatocollum) nem készült el, tehát jogilag nem lehetett érvényes oklevél. Egyelőre nincs tudomásunk róla, hogy lett volna hiteles eredetije, mégis szószerint közöljük, mivel minden valószínűség szerint ez volt az utolsó céhlevelük, melyet még a Mária Terézia-féle központi utasítás előtt, tehát önállóan, a helyi hagyományok figyelembe vételével fogalmazhattak meg. Az eredeti 1620-as céhlevélhez viszonyítva néhány változásra érdemes odafigyelni. Az 1. artikulusból megtudjuk, hogy most már biztosan „kulcsos ládájuk" van. Két céhmestert választanak s a második céhmestert „kulcsos mester"-nek nevezik. A 2. artikulusból kiderül, hogy évente rendszeresen megtartják a négy „kántorgyűlést". (Itt van szó a céhmester büntető jogáró is, ami változatlanul 2 forintig terjed.) A 3. artikulus most már nemcsak az ide érkező vándor legényekről szól, hanem megtudjuk, hogy a debreceni legények is kötelesek vándorolni, mégpedig három éven át, s csakis „kulcsos vagyis királyi" városokban. (Ne feledjük, 1715 óta Debrecen is királyi város!) Újdonság, hogy a vándorlásból haza érkezvén a legény, még egy „mester esztendőt" kell szolgálnia, csak azután kérheti a céhbe való felvételét. Igen fontos újítás, hogy a mestervizsgára jelentkezőnek rajzot is kell készíteni. (A kötelező rajztanulást a Helytartó Tanács országosan csak 1795-től próbálta kötelezővé tenni!) Az 1620-as céhlevélhez képest sokkal súlyosabb, 60 forint a mesterasztal megváltás. Nem derül ki a szövegből, hogy a befizetett összegből menynyit költöttek a tényleges lakomára, de a korabeli számadáskönyvek tanúsága szerint ezen a téren nem szerénykedtek jobban, mint a többi debreceni céh.

32 A 60 forintot aztán később mérsékelték 50,—, 1758 után 30,—, 1768-tól 15 forintra.

33 Természetesen, a mesterek fiai, vagy akik mester lányát, özvegyét veszik feleségül, most is csak fél mesterasztalt fizetnek, mint korábban. Feltűnő azonban, hogy az 1 forint „beköszönő pénzen" kívül nincs szó a belépési taxáról, ami ebben az időben már minden céhben szokásos. Talán azért olyan magas a mesterasztal megváltási összeg, mert ebben benne foglaltatik a belépési taxa is. A 4., 5., 7., 8., 9., 10. artikulus mind etikai, szokásjogi kérdésekkel foglalkozik. Érdekes, hogy az asztalosok már ekkor lehetővé teszik a „külső helyre" való kimenetelt, vagyis kialakul a filia rendszer. A 6. artikulus az inas felvételről szól. Itt a „kezes" állítás jelent új szempontot, aki 30 R. forint erejéig felelősséget vállal a beszegődött inasért. Szó van az inas „fizetéséről" is, vagyis arról, hogy szabadulásakor mestere köteles számára „szűrt", „nadrágot", „fejér ruhát", csizmát venni. 31 Uo.: IV. A. 1012/f. 32 Pl.: 1760-ban 15-20 ittze bor, lúd, bárány, disznó, fehér hús, tehénhús, köröm, galambfi, s a hozzávaló fűszerek, mint só, bors, sáfrány, ecet, gyömbér, szegfű, petrezselyem, azonkívül kenyér perec, laska, szalonna, káposzta, alma szerepel a kiadások közt. IX. 2. 6. Számadáskönyv, 170. 33 HBML. IX. 2. 5. 105