A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Bodolay Géza: Irodalomtörténeti kézikönyvek és az irodalmi diáktársaságok

tete (1832—35), amelyet ugyancsak Péczely vezetésével adtak ki a debreceni diákok, vagy a sárospataki Parthenon két kötete (1834, 1837) és a pápai Tavasz (1845). Mindhárom belekerült ugyan a MIL-be egy-két munkatársának a nevénél, természetesen a társaságok említése nélkül, mintha még mindig a helytartótanács vagy a Gubernium tilalma miatt kellene titkolózni. Említésükkel közvetve igazolja a MIL is, hogy nem voltak jelentéktelen kiadványok sem az egyes írók, költők pályáján, sem a korszak irodalmi életében. Egykori társasági tagok és tanárelnökök a MIT-ben és a MI L-ben A MIT és a MIL összefoglaló fejezetei, illetve szócikkei hiányában maradtak tehát a társaságok közvetett bemutatására a korszak egyes íróinak és költőinek az életrajzai. Kétségtelen, hogy a társaságok jelentőségéről ezeken keresztül is lehetett volna képet adni, vagy legalább sejtetni a mozgalom nagyságát. Ahogy például századunk tudósainak, íróinak a névsorát vizsgálgatva a MIL-ben, gyakran találkozunk olyan életrajzi adattal, hogy ez is, az is az Eötvös-kollégium tagjaként végezte egyetemi tanulmányait, így, ha nincs is külön szócikk a kollégiumról — szerintem lehetne! —, az olvasó mégis sejti, hogy létezett egy ilyen nevű kulturális intézmény, amely ötven-egynéhány év alatt nagyon sok kiemelkedő tudóssal és jó néhány szépíróval gazdagított bennünket. A kollégiumi tagság megjelölése a jelek szerint — nagyon helyesen — szerkesztői elv volt. (A MIL ugyan itt is hű volt gyakori pontatlanságához, mert néhány volt kollégistánál nem említette ezt a tényt, nagy többségüknél azonban nem felejtette el közölni.) Közvetve, az egyes kollégisták életrajzán keresztül ki akarták tehát emelni (ez sikerült is) az Eötvös-kollégium szerepét, jelentőségét kulturális életünkben. Amikor azonban csak 18 egykori diáktársasági tag nevénél beszél a MIL arról, hogy „önképzőkörből" indult a pályája, holott több mint száznál mondhatná még el ugyanezt, akkor nyilvánvaló, hogy a diáktársasági mozgalom jelentőségét nem óhajtotta hangsúlyozni közvetve sem, mert nem ismerte fel. A MIT egyes életrajzai szintén azt mutatják, hogy egy-két szerző fontosnak tartotta a társaságok említését, többségük azonban nem méltatta őket figyelemre. Tehát a MIT-ben sem volt szerkesztői elv a társasági mozgalom irodalmi jelentőségének legalább közvetett úton való kiemelése. Minthogy az írók életrajzában többnyire előfordul, hogy melyik iskolában töltötték ifjú éveiket (s minthogy az iskola szerepe az irodalmi közönség nevelésében sem elhanyagolható tényező), nem ártott volna egyik kézikönyvnek sem, ha az irodalminyelvi oktatás helyzetéről, fejlődéséről, változásáról korszakonként rövid áttekintést adott volna. Sajnos, ez mindkettőből hiányzik, pedig ez is elősegítette volna, hogy világos képet kapjunk a diáktársaságok korabeli jelentőségéről. A tárgyalt korszakok iskoláiban ugyanis nemcsak a magyar irodalmat nem tanították, hanem a magyar nyelvet is csak elvétve, s az oktatás nyelve is a latin volt közép- és felsőfokon (azaz tízéves kortól), néhány protestáns kollégium és piarista gimnázium magyar nyelvű kezdeményezéseit kivéve egészen az 1844-i nyelvtörvényig. Ezért is más volt a társaságok szerepe, mint a későbbi önképzőköröké, amelyek már nem egyedül hordozták az iskolában a magyar nyelvű művelődés gondját. Vizsgálatom számszerű végeredménye: A MIL három kötetében 120 egykori társasági tag (és tanárelnök, pártfogó) nevét találjuk címszóként, de közülük csak /S-ról árulják el ezt a szócikkek szerzői; a MIT két kötete viszont 129 társasági tagot (ill. tanárelnököt) említ (esetenként bővebben tárgyal is), de összesen csak 41-ről tudjuk meg, hogy valami köze volt egy-egy diáktársasághoz. Az arány csak látszólag jobb, 367