A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Kilián István: Szomorú halotti versek Hatvani professzor felett

tattá a sírvers teljes szövegét, s azt a 8b lapon található ajánló sorokkal hitelesítette. Ezek szerint a szerző kézírását őrzi a dedikáció szövege. S minthogy 1792-ben halt meg, ennek a variánsnak 1786 és 1792 között kellett keletkeznie. A legvalószínűbb az, hogy temetés után a fiatal Naszályi azonnal lemásoltatta versét, s idősebb kollégájának figyelmébe ajánlotta.

12 Nem tudni, hogy az 1872-ben Milesz Béla által közölt szövegrészletek kinek a kéziratában maradtak a közlőre. A szövegrészleteket azonban összehasonlítva bizonyosnak látszik, hogy Milesz nem a Késmárkon található kéziratból közölt részleteket, hanem egy másikból. A Milesz tulajdonában volt variáns például Nemes Nemzetes és Vitézlő Hatvani Istvánról beszél (5. sor). A címben pedig a késmárki variáns az esztendő, esztendők helyett kétszer is az év szinonimát használja (7., 13. sorok). Az itt közölt változat 14—15. soraiban egy az 1786-os évet kiadó kronosztichon olvasható, ez a Milesz közleményében nincs meg. Hatvani veje nyilvánvalóan gondosan őrizte a neki dedikált példányt, s gyermekei is csak úgy juthattak híres nagyapjuk holtteste fölött elmondott gyászvers tulajdonába, hogy azokat lemásolták. így feltehetőleg több példány is elképzelhető ebből a versből, az azonban a szövegvariánsok ismeretében bizonyosnak látszik, hogy 1872-ben még két változat létezett, az egyik az alább közölt, a másik pedig az, amelynek részleteit Milesz Béla publikálta. Feltételezhető azonban még egy példány, amely a szerző tulajdonában maradt. Az epicedium különösképpen a protestáns iskolákban kedvelt verses műfaj.

13 Bizonyos azonban az, hogy a katolikus, elsősorban a piarista iskolákban is tanították, hiszen a német származású és Magyarországon működő piarista irodalomelmélet-író Moesch Lukács a halál, a gyász és a sír költészetét három alműfajra osztja: a naeniara, a lessusra és az epicediumra. Mindháromnak a megholt személy feletti fájdalmat kell különböző formában kifejeznie. A naenia gyászdal, nyilván rövidebb, lírai jellegű költemény lehetett, a lessusra, azaz a siralomra a holttest melletti virrasztáskor keríthettek sort, s a koporsó elhantolása előtt deklamálhatta el a szerző az epicediumot, azaz a gyászverset. Ennek az utóbbinak, mint azt Bán Imre fejtegeti, elmélkednie kell az életről és a halálról, a szerencse forgandóságáról. Egyik változata ennek a műfajnak a halott nevében megírt búcsúzó, amelyben — Moesch előírása szerint — oktatásnak, erkölcsi tanításnak, vigasztalásnak is szerepelnie kell.'

4 E műfaj klasszikus változatára a legjobb példa Csokonai Vitéz Mihály Halotti versek című műve, melyet „Néhai méltóságos Kohányi Kátsándi Terézia asszony, császári és királyi aranykulcsos kisrhedei Rhedei Lajos házastársának eltemettetésekor" Nagyváradon mondott el 1804. április 15-én.

15 De számtalan diákok által írt halotti búcsúztató létezik, egy részüket a rokonság ki is adatta, más részük csak kéziratban maradt ránk a XVII—

XVIII. századból. Valamennyi hasznos dokumentum egy-egy személy, egy-egy család életének feltárásához. A pataki diákok halottbúcsúztató verseit a XVIII. század utolsó negyedében egy kötetbe gyűjtötték össze.

16 Naszályi tehát nem járatlan úton indult, 12 Késmárk. Kniznica Evang. Lycea. Jelzet: MS 1236. Méret: 21,5x17 cm. 13 Bán Imre: Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI—

XVIII. században. (Budapest, 1971.) 31—32. 14 Bán Imre i. m. 73. 15 Csokonai Vitéz Mihály: Minden munkája (Budapest, 1975.) I. 761. Ennek részei: I. Elöljáró beszéd. II. 1. Rémítő s vidító kétségek; II. 2. Okoskodások, érzések; II. 3. Népek; II. 4. Philosophia; II. 5. Keresztyénség; III. A megboldogult asszonyság karaktere; IV. Maga búcsúztató. Búcsúzik: férjétől, leány testvérétől, Szerencsy özvegyétől, Domokos Jakabné, Uray Juliannától, a Gyulay, Bárczay és Rhédey családoktól, Minden ismerősétől; V. [Epilógus]. 16 Pataki diákok halotti búcsúztatói. Tiszán inneni Református Egyházkerület NagykönyvtáraSárospatak 1124.; Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliog, ráfiája (1565—1840.) nr. 317. 297