A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Történelem, műemlékvédelem - Surányi Béla: A Hortobágy hasznosításának kérdése a XIX–XX. században

gyökeret eresztett e vidéken, tehát ez ésszerű lépésnek bizonyult. Már említettük a halastavakat, melyeket először az ún. Csúnya-földön létesítettek, azért, hogy valami „teremjen" rajta (4. ábra). Ez a tórendszer 2—300 főnek adott munkát. 1945 után újabb tavak kapcsolódtak be a halgazdaságba (pl. a kondás-fenéki, ohati, elepi stb.). A halastavakkal kapcsolatban megemlíthetjük még Ribiánszki Miklós tervét — az 1950-es években —, aki a Keleti- és Nyugati-főcsatornát egy halastólánccal kívánta összekötni, de ez nem valósult meg. A halgazdaság jövedelmezősége nem érte el a kívánt szintet. A haltermelés versenyképtelen volt, mivel az 1 kat. h.-ról nyerhető hozam csak 40—50 kg között mozgott a dunántúli 300 kg-os mennyiséggel szemben. Nagy volt a fenntartási költség, a körtöltések megépítése, állandó védelme megterhelte az ágazatot. A vízfrissítésre csak a zöldár idején került sor, ami kihatott az ivadék gyarapodására. A természetes táplálék hiánya miatt etették az állományt. Amíg nem épült meg a mesterséges ivadéknevelő, addig rendszerint 5—6 helyről vásárolták, s ennek nemegyszer súlyos egészségügyi következményei lettek. Tanulmányunkban korántsem tértünk ki minden mozzanatra, számos kérdést csak futólag érintettünk, végső soron e szerteágazó problémának csak a vázlatát adjuk. A rendelkezésre álló levéltári források

154 még sok-sok téma kibontására nyújtanak lehetőséget. 154 Béres (1975): 131—147. 126