A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1987 (Debrecen, 1988)

Történelem, műemlékvédelem - Surányi Béla: A Hortobágy hasznosításának kérdése a XIX–XX. században

jelszó dominált. Közben elfeledkeztek olyan egyszerű tényekről, hogy a Hortobágyot arra kell használni, ami. Ennek megítélésében a debreceni gazdatársadalmat nem lehet teljesen elmarasztalni. Másrészt viszont az is tény — végigtekintve gazdasági, társadalmi megújulásainkon —, hogy amikor a minőségi átalakulás minden összetevője kezünkben volt, mindig valamilyen tényező megakasztotta, derékba törte a megvalósítást. Nem is beszélve olyan nehéz időszakról, mint a két háború közötti évek. Amikor nemcsak egy vesztes háború, azt követően egy súlyos területcsökkenés, egy gazdasági világválság sújtott bennünket, hanem — ebből eredően — sok-sok alapvető társadalmi-gazdasági feszültség várt megoldásra, ami végeredményben csak elodázódott. Az elképzelések, tervek — források hiányában — így irreálisnak tűnnek, ami nem egy esetben az is volt. Ehhez hasonló — kicsinyben — a Hortobágy hasznosításának az ügye is. Megkockáztatható azon megállapítás, hogy a Hortobágyot tekintették a magyar mezőgazdaság szimbólumának, a fejlődés fokmérőjének. Mindez éreztette hatását egy ideig a felszabadulás után is. Akinek módjában állt, szót emelt a puszta érdekében,

102 sokszor csak a jó szándéktól vezérelve. Ezzel nem kívánjuk megtagadni a valóban hasznos, ésszerű kezdeményezéseket. A Hortobágy ésszerű hasznosításába szervesen beilleszkedik már a két háború közötti időszakban a rizstermesztés meghonosítása. Már 1928-ban

103 fölvetődött gondolata, a város hajlandóságot is mutatott, de csak állami támogatással. Kísérleti jelleggel elkezdik termelni a mátai telepen, amit az Öntözési Hivata^ 300 kat. h.-ra terjesztett ki. Az idegen bérlők kezdeményezte ajánlattól — Schmidt Rezső és Czelláth Géza részéről — a város elzárkózott. A rizs termelése sikerrel kecsegtetett, mivel a korán érő fajták termesztésének északi határa akkoriban Szolnok—Debrecen vonaláig terjedt.

104 Bár a török hódoltság idején Eger környékén, Tiszafüred öntésterületein is „honos" volt. A termesztés újbóli megindulása 1933-tól datálódik. Ebből oroszlánrészt vállalt Obermayer Ernő, aki a szegedi M. Kir. Növénytermesztési és Növénynemesítő Kísérleti Intézetben felkarolta a honosítás ügyét. A hazai rizstermelés megindulásakor az olasz és japán fajták nem váltak be, így fordult az érdeklődés a turkesztani és kisázsiai eredetű fajták felé. Ezeket termesztették a Hortobágyon is. 1941-ben a 300 kat. h.-on 600 tonna termett, átlagtermése — hazai viszonyok között — jónak mondható. Ebben az évben az országos vetésterület 1200 kat. h. A rizstermesztés térhódítására még visszatérünk. 102 Lásd: Béky Albert — kitűnő felkészültségű erdészeti szakember — is szívén viselte a Hortobágy ügyét. Debreceni évei alatt a kérdést a helyszínen tudta tanulmányozni. Erről számos írása tanúskodik: Kt, 1930. 75—76. sz., 97. sz., 1932. 89—90. sz., 1935. 7—8. sz. 1940. 889.: Kimutatja, hogy 0,2—0,3 q búza árának megfelelő összeg az egy kat. h.-ra jutó jövedelem a Hortobágyon. A szántóföldi termelés meghonosítása mellett kardoskodik, s ezt a területet a kisemberek kezébe szándékozott adni. Nézeteiből a korábbi tervek, elképzelések olvashatók ki. Fontos szerepet szánt a telepítésnek, amit (lásd: Kt, 1932. 89—90. sz.) a kormány nemzeti munkatervének 51. pontja kezdeményezett. Béky Albert, első lépésben, kb. 20 000 k. h. telepítését kívánta elvégezni; örök adásvétel, örökbérlet, hosszú bérlet vagy egyéb útján. Az 1935-ben íródott cikke (lásd: Kt, 1935. 60—61. sz.) válaszra késztette Jóna Istvánt, a DGE elnökét, aki rosszallását fejezte ki a falutelepítés miatt, merő romantikának tartva. Jóna elsődleges feladatnak a szikjavítást tekinti, majd így folytatja: „.. Jöjjön el a debreceni közlegelővel szomszédos Elep pusztára, megláthatja az ottani kis, parcellázott —jó időben parcellátott — tanyákon az eget, a földet, a házat, az üres ólat s a takarmány... helyét."... „arra kérek minden jó magyar embert, a telepítési kérdésből kapcsolja ki a Hortobágy szikesnek a telepítését, és ne bántsa a debreceniek közlegelőjét, amelynek hivatása volt a múltban, hivatása van a jelenben, és hivatása lesz a jövőben." Ne feledjük, Jóna István az állattartó debreceni cívisgazdák érdekeit védte. Bizonyos volt abban, hogy a szikjavítás a várost, csakúgy, mint a kormányzatot, megoldatlan feladat elé állítaná. 103 Ujlaky (1972—74): 359—360. 104 Grábner Emil: Szántóföldi növénytermesztés. (Bp. 1942.) II. kiad. 380—382., lásd még: Vadányi Miklós: Részletes növénytermesztés. (Bp. 1946.) 53—56., Cserháti Sándor: Általános és különleges növénytermelés. (Bp., 1922.) II. kiad. II. 150—153. 116