A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1986 (Debrecen, 1987)

Művészettörténet - Sápi Lajos: Péchy Mihály

a terv maradt irányadó a templomépítés teljes befejezéséig, mivel a külső körülmények azon igen sok változtatást kívántak. Ha összehasonlítjuk a most bemutatott tervet a korábban ismertetett vázlatokkal, akkor bátran megállapíthatjuk, hogy a sokfejű konzisztórium akadékoskodásai nem voltak mindig hiábavalók. A korábbi vázlatok alapján soha nem lett volna a Nagytemplom műemlékké, Debrecen szimbólumává és Péchy Mihály felejthetetlen klasszicista alkotásává. Az 1802. évi tűz alkalmával nagy kárt szenvedett debreceni református egyház vezetősége az egy időben készülő kollégium és Nagytemplom építésének anyagi terhe következtében egyre nagyobb nehézségekkel küzdött, és az 1805. év végén már félő, „ha újabb segítség nem jön abba kell hagyni az építkezést amikor a Kollégiumnál még csak a második emeletnél tartanak". Hiába küldik szét a „Méltóságos, Nagyságos, Tekintetes, Tiszteletes, Nemes, Nemzetes, és Bizodalmas Uraimékhoz és Asszonyainkhoz, Kegyes Jóltevőinkhez és Ekklésiáinkhoz" a kérőleveleket, az egyre sűrűbben jelentkező adakozófelhívásokra lassan-lassan mind kevesebb adomány érkezik. A tehetősebb támogatókra így évről évre súlyosabb teher nehezedik. Ezért az egyház adósságba keveredett, s az építkezés összes terhe — amely úgy indult, hogy az egész ország ügye lesz — kizárólag Debrecen lakosságára nehezedett. Gondoskodni kellett az építkezéseknél minden felesleges kiadás elkerüléséről. így 1806-ban Péchy Mihálynak az újabb részletrajzok küldésével érkezett kísérőleveléből kitűnik, hogy a kollégiumnál akkor már a hármas bejáró és díszes lépcsőház létesítésének ügyét elvetették. A felesleges kiadásokat tetézte az a körülmény is, hogy Mayer kőfaragó által készített homlokzati köveket — kivel előbb szerződést kötöttek — újra kellett faragtatni Frank Lőrinc „képfaragó" mesterrel, mivel azok nem a „Vignola" rendszabályai szerint készültek. Ez időtől kezdve mind a kollégiumnál, mind a Nagytemplomnál Frank Lőrinc készítette a kőfaragó- és szobrászmunkákat. Hasonló a helyzet a Nagytemplom építésénél is. Az újjászületés nemes eszméjében fogant, lenyűgöző szépségű klasszicista stílusú, kupolás Nagytemplom nem készülhetett el változtatás nélkül Péchy Mihály tervei szerint. A változtatás szükségességének azonban itt már számos összetevője volt. Legnagyobb akadályát kétségtelenül az egyház pénztárának kimerülése képezte, de komolyan kellett azzal a körülménnyel is számolni, hogy a templom a régi falakon épült fel, és a tervek megérkezésének idején már lényeges magasságig álltak az új falak. A hatalmas kupola súlyát a négy belső sarokpillérre átvivő csegelyek olyan terhelést jelentettek volna, amelyet az erőműtani számítások alapján a déli új mellékhajóval bekapcsolt, toldozott-foldozott sarokfaltest, illetve annak alapozása nem bírt volna elhordani. Bár a Péchy által készített alaprajzi megoldást nem ismerjük, de mind a szakértők, mind a konzisztórium józan felfogású tagjainak aggályoskodására meghallgatott Hild János — ki a tervet felülvizsgálta és egyebekben pártfogolta — a teherátadás megoldatlanságát érzékeltette a konzisztórium részére adott válaszában. Nem tudhatjuk, hogy az építés folyamán maga Péchy Mihály is nem módosította volna-e a szóban lévő pillérek kialakítását, de az kétségtelen, hogy később, midőn egy lényegesen kisebb terhelést képviselő boltozati rendszert alkalmaztak a templom lefedésére, és a kifogásolt pillérkötegeket melléfalazásokkal megerősítették, a templom boltozatain éveken keresztül mégis jelentkeztek különböző szerkezeti repedések. Sőt a homlokzatán — a két toronytest eltérő időközben végzett falazása következtében — az egyenlőtlen ülepedés miatt még napjainkban is megvan a hatalmas párkányháromszöget (timpanont) átszelő maradandó repedés. Komoly akadálya volt az eredeti terv végrehajtásának az anyagiak hiányán kívül még a megfelelő gyakorlattal rendelkező szakember nélkülözése is, aki a kivitelezésre jelentkezett volna. Ugyanis számtalan adatunk igazolja, hogy a kisebb haszon és nagyobb adóteher miatt a mesterek idegenkedtek a közmunkák végzésétől. Sokkal biztonságosabbnak és jövedelmezőbbnek bizonyult a magánosok részére a szabad alkuval kötött munkák végzése. így a 389