A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1986 (Debrecen, 1987)

Történelem - Hetey Sándor György: Debrecen és vidéke a lovasparádékon 1920-ig

A bandérium középkori latin szó, annyit jelentett, mint zászló. Átvitt értelmezése zászló alá gyülekezett csapat (zászlóalj) lett. Az 1848-i országgyűlés, amikor az adófizetési kötelezettséget a nemességre is kiterjesztette, egyúttal a személyes katonáskodási kötelezettséget is minden osztályra rárótta, s ezzel együtt a bandériumok felállítására vonatkozó kötelezettséget is megszüntette. Bandérium jelentése napjainkban az a díszkíséret, polgári s egyszersmind katonai jellegű parádé is, mikor ünnepélyes alkalmakkor, pl. koronázás, jubileum, beiktatás, fogadások stb.-kor, bizonyos válogatott csapat magyar díszöltözetben, lóháton, középkori fegyverekkel, esetleg csatlósokkal és apródokkal, históriai jelmezekben nyilvánosan megjelenik, s amelyben, ha a rendezők által megállapított öltözetre, lovasításra stb.-re vonatkozó szabályokat megtartja, bárki részt vehet, tekintet nélkül a születésre.

8 A vármegyék mellett a törvényhatósági joggal felruházott városok is szerveztek lovasbandériumot, melyeket az előbb felsorolt alkalmakkor felvonultattak. A lovasbandérium, mint már tudjuk, nem volt katonai szervezet, de a lóháton ülő dísz- vagy egyenruhás fér fiak fegyelmezett köteléke mindenkinek tetsző katonai alakulat látszatát keltette. A bandérium tagjai elfoglalt, szerteágazó foglalkozású emberek lévén, nem rendelkeztek sok szabad idővel, ami a csapatban történő lovaglás begyakorlásához szükséges lett volna. Ebből a nézőpontból megkönnyítette a szervezés helyzetét az a körülmény, hogy a legtöbb banderista lovas fegyvernemnél szolgált, ahol a lovaglás tudományát alaposan elsajátították, és a csapatban történő lovaglás szinte a vérükbe ment. Rajtuk kívül lóval bánni tudó, lovaglásban is jártas gazdaemberekből, idősebbekből és fiatalabbakból tevődött össze a bandérium. Legtöbbjük már belovagolt, saját lovon ült. A szereplés előtt egy-két alkalommal jöttek össze, hogy katonás, lovassági vezényszóra egyszerre tudják végrehajtani az elrendelt mozdulatokat. A mostani díszfelvonulások lovascsapatainak tagjai rendszerint sportlovasokból tevődnek össze, akiknek a lóval való bánás, a lovak felszerszámozása és maga a lovaglás már nem okoz gondot. Csak a csapatkötelékben, a hárman-négyen egymás melletti, a „kengyel kengyel melletti" fegyelmezett lovaglást kell csak elsajátítaniuk. Nyílegyenes sort kell képezni, igazodva a kijelölt szélső lovashoz. A sportlovakat is szoktatni kell az ún. csapatmunkára, hogy fel ne rúgjanak, ha véletlenül a mögöttük menetelők véletlenül hozzáérnek a farukhoz. A sportlovak ugyanis az ún. osztálykötelékben is egymástól nagyobb távolságra követik az előttük lévőt, illetve az önálló, egymástól teljesen független gyakorlatok végrehajtásához vannak szoktatva. A parádék legnehezebb lovasfeladata a zászlótartóra hárul. A ló irányítását és féken tartását szolgáló kantárszárak kezelésén kívül a zászló rúdját is biztos kézzel kell tartania. A zászlórúd vége ugyan a kengyelvas mellé szerelt hüvelybe támaszkodik, de még így is a nem mindig nyugodt, esetleg meg-megugró ló a zászló tartását ugyancsak megnehezíti, hát még, ha a szél is fúj, és a zászlóba bele-belekap. Régebben zászlótartó feladat nagy megtiszteltetés, rendszerint komoly beosztású urak privilégiuma volt. A veszélyt rejtegető feladat ellátását úgy egyszerűsítették le, hogy a zászlót vivőnek csak a zászló tartására kellett összpontosítania, mert lovának vezetését, féken tartását a ló két oldalán menetelő gyalogcsatlós biztosította a zabiához csatolt vezetékszárak kézben tartásával. Régi felvételek arról is tanúskodnak, hogy csatlósok vezettek olyan lovat is, melynek lovasa nem vitt sem zászlót, sem valami más jelvényt. Az ilyen lovas nyilván gyengén értette a lovaglás tudományát. Lovának földről történő vezetése szakmai ítélet szerint szégyennek számított. Csak abban az esetben lehetett a szégyen alól felmenteni, ha az illető már nagyon öreg vagy sebesült karú volt. De akkor meg miért kellett lóra ülnie? Ugyancsak felvétel bizonyítja, hogy Debrecen város zászlaját 1916. december 30-i koronázási menetben a városi díszhintón ülő hajdú tartotta a kezében. Ez az abszurd helyzet azzal magyarázható, hogy a há8 Pallas nagylexikon 2. k. 272—73. 309