A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)

Történelem - Szűcs Ernő Zoltán: Debrecen bank- és hitelélete 1919–1929

Nyílt titok volt, hogy ezt a megállapodást egyik pénzintézet sem tartotta meg. Nem volt tehát meglepő a Pénzintézeti Központ revizorának alábbi jelentése a Városi Takarék- és Hitelintézetről: A vezető önként megmutatta, hogy a maximális 4,5% kamaton túl bizonyos jutalmat térít. Ez a jutalom 17 betevő 337 ezer pengője után 0,5—1%-ig terjed, összesen 2235 pengő kihatással. Ez súlyosan szabályellenes, de hivatkozott arra, hogy ezt más bankok is fizetik. Viszont ha nem csinálják ezt, akkor a 337 ezer pengőt kivették volna és más,budapesti bank fiókjaihoz vitték volna.

28 Kitűnik a bankok mérlegadataiból, illetve igazgatósági üléseik jegyzőkönyveiből, hogy a betétek átlagösszege igen alacsony volt. Ez nemcsak a kezelést nehezítette meg, és emelte meg az adminisztrációs költségeket, hanem az ilyen apró tőkék miatt nehéz volt hosszú lejáratú hiteleket folyósítani, így ez redukálta a kihelyezések időtartamát, akadályozta a beruházási célzatú hitelek folyósítását.

29 Az egész város gazdasági életére meghatározó jelleggel hatott, hogy a helybeli intézetek milyen nagyságú és irányultságú hitelnyújtásra voltak képesek. A legjelentősebb debreceni bankok - a már többször említett 12 - együttesen majdnem 200 millió pengő hitelt nyújtottak 1913-ban. Ennek döntő részét a mezőgazdaságnak folyósították. A felgyülemlett régi tartozásokat az adósok valorizálatlan koronában könnyebben teljesítették. Csakhogy ez az amúgy sem erős pénzintézeteket tovább gyengítette. így ördögi kör alakult ki. A gyengülő bankok már nem tudták elegendő hitellel ellátni az igénylőket. Amikor pedig a helybeli bankok forgóalapjaik növelése érdekében bankhiteleket vettek igénybe (lásd előzőek!), teret nyitottak az országos bankok behatolásának, módot adtak azok bekebelezési, terjeszkedési törekvéseiknek. A hitellel kapcsolatos elemzéseinket a továbbiakban két kérdésre fordítjuk. Nevezetesen a nagyságrend, másrészt az irányultság problematikájára. Ami a nagyságrendet illeti, már közöltük: a helybeli jelentősebb intézetek 1913-ban 200 millió pengő hitelt nyújtottak Debrecenben. Az infláció szinte számba sem vehető alacsony szintje után 1925-ben 13,13, 1927-ben 39,93, 1929-ben 63,01 millió pengő volt a kihelyezés összege. Ezek az adatok önmagukért beszélnek még akkor is, ha ez esetben nincs módunk a nyolc fővárosi bank fiókjának adataival kiegészíteni. Ha becsült értékként fel is tételezzük a pesti fiókok hasonló vagy akár valamelyest nagyobb hitelezési rátáját, akkor is a háború utáni, vizsgált periódusunkon belüli legjobb évben (1929)az 1913-as összegnek csupán a 60%-a állt a város lakosságának rendelkezésére, holott a háború előttinél többre lett volna szükség. Következésképpen hitel hiányában Debrecen gazdasági életében nem kerülhetett sor a kívánatos új beruházásokra. A másik kérdés: tulajdonképpen mi volt a hitelek fő iránya, a gazdaság melyik ágát segítette? Egy 1926-os pénzintézeti központi vizsgálat szerint a helyi pénzpiacon a kihelyezések 40%-a jutott a mezőgazdaságnak, 16,6%-a az iparnak, 21,6%-a a kereskedelemnek. Természetesen ettől az általánostól némi eltérést tapasztalunk, ha az egyes bankok kihelyezési struktúráját külön-külön megvizsgáljuk. Míg a Városi Takarék- és Hitelintézet elsősorban a városi vállalatokat finanszírozta, addig a Kölcsönös Segélyezőegylet a kisegzisztenciák, azon belül is inkább kisiparosok hitelnyújtója volt. A DET kihelyezésének 60%-át meghaladóan a mezőgazdaságot támogatta, még inkább ezt tették a Tiszántúli (Körzeti) Mezőgazdasági Hitelszövetkezet és a Tisza-vidéki Mezőgazdák Szövetkezete, amelyek kizárólag csak gazdáknak fo28 OL. Z 93. Pénzintézeti Központ 123. cs. — Megjegyezzük, hogy a IV. táblázat adatai között nem szerepelnek a fővárosi bankok fiókjainak adatai. Ha feltételezzük, hogy náluk hasonló nagyságrendű betétet helyeztek el, még akkor is legfeljebb a legjobb évben (1928) érhette el az 1913-as év 50%-át! 29 HBmL. XI. 201/c 18—19. 220