A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1985 (Debrecen, 1986)
Történelem - Rácz István: A cívis fogalma
kötéshez ragaszkodó nézetek mérkőztek egymással, míg végül is 1608-tól — ha formálisan nem is, de ténylegesen — ez utóbbi nyert szentesítést. 142 Debrecen városa ezt a fajta társadalompolitikai kötélhúzást a beköltözött szökött jobbágyok védelmezésére igyekezett kihasználni. Már 1435-től, Zsigmond király uralkodásától kezdve a XV. században többször nyert menlevelet az olyan beköltözött jobbágyok számára, akik földesúri kötelezettségeiknek eleget tettek. A török hódítás idején ennek még nagyobb fontossága lett, mert 1561-től János Zsigmondtól, 1566-ban a török szultántól nyert szabadságlevél értelmében, amelyeket a későbbi erdélyi fejedelmek — Bocskai István, Rákóczi Zsigmond, Báthory Gábor, Bethlen Gábor — többször megerősítettek, Debrecen város mindenféle beköltözött jobbágy megtartására jogot kapott, tehát a szököttekre is. Debreсзппек ezt a kivételes jogát az erdélyi Approbatae Constitutiones törvényei változtatták meg. Eszerint az 1625-től jogtalanul beköltözött jobbágyokat, akkor is, ha már polgárjogot nyertek, a város köteles kiadni volt földesurának. Ez a törvény egyszersmind azt is jelenette, hogy ettől fogva csak olyan jobbágyokat fogadhatott be, akik eleget tettek földesúri kötelezettségeiknek, s ezt írásbeli elbocsátólevéllel igazolták. 143 A jobbágyok Debrecenbe való beköltözésének törvényes rendjén az országgyűlés a későbbiekben nem változtatott, a város vezetése azonban — ha csak lehetősége volt rá — mindaddig túltette magát mindenfajta korlátozó szabályon, amíg érdekében állott lakosai számának növelése. Ezt a várospolitikai szemléletet igazolja az a tény, hogy még a XVIII. század első évtizedeiben is a különböző földesurak Debrecenben találták meg szökött jobbágyaikat, akiket aztán gyakran utólag manumittáltak. A földesurak bizonyára nem sok reményt fűztek visszaszerzésükre, ezért inkább az átlagosnál alacsonyabb összegekért is szabadon bocsátották az immáron városlakó jobbágyaikat, s erről elbocsátólevelüket is kiadták. Ez az utólagos manumittálás egyben annak is közvetett bizonyítéka, hogy az egykori jobbágyok hamar gyökeret vertek a városban, a vagyonosodás útjára léphettek, s elő tudták teremteni a manumittálási összegeket is. így manumittálta 1718-ban Klobusitzki János a Zemplén megyei Csernőről megszökött Nyíri Pált 60 magyar forintért és 2 pár karmazsin csizmáért, 1727-ben Ibrányi László Szabolcs megyei Ibrányból származott Oláh Miklóst 100 vonás forintért, 1729-ben a Kölcsey család a Szatmár megyei Csekéről távozott Gál Tamást 300 magyar forintért, ugyanebben az évben az Ilosvai család a Szatmár megyei Ököritóról elbujdosott Tardi Gergely és a Dányádról megszökött Matolcsi István nevű jobbágyait 90—90 vonás forintért. 144 A városi szökött jobbágyok befogadása miatt a vég nélküli vitákat és pereskedéseket is vállalta, s körömszakadtáig ragaszkodott megtartásukhoz. Diplomáciájának valóságos eszköztárát vonultatta fel, amikor a szökött jobbágyok ügye szóba került. Taktikai ügyeskedésének mintegy összegezését olvashatjuk Bihar megyének 1741-ben arra a levelére adott válaszában, amelyben a Püspökiből megszökött Szalaknai István és társai ügyében reklamált a városnál. Abból a megállapításból indult ki, hogy a debreceni magisztrátus nem csábítja a városba a jobbágyokat, és sokszor az elöljáróság tudta nélkül szöknek be. Különben is a beköltözők inkább „liberae migrationis személyek", lehetnek közöttük nemesek is. Bizonyára az csábította őket a városba — sorakoztatta tovább az érvelését —, hogy a múlt pestis idején sok ház pusztán maradt. Különben is a magisztrátus nem emlékezik olyan törvényre, amelyik megtiltaná a migránsoknak való szállásadást. Persze, ha közöttük örökös 142 Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556—1767. Bp., 1969. 15—167. 143 ZoltaiLajos: i. m. (Vidékiek.) 18—20. 144 A jelzetek a nevek sorrendjében következnek. IV. A. 1011 /cc. l.P. 302—305., 21., 38., 40., 39. 103
