A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Kilián István: Magoss Olga emlékei Móricz Zsigmondról

Az ő anyagi gondjai is megszaporodtak. Virágot is bevonta a saját munkájába, főképpen írásainak külföldi terjesztését bízta rá. Nagy szeretettel beszélt mindig leányairól. Dicsérte a Gyöngyi nagy akaraterejét, szorgalmát, Lili aranyos kedélyét, amellyel felvidította az egész házatáját, ha otthon volt. Nagy szüksége lett volna rá, hogy a lányfalusi kertnek is egy kis hasznát lássa. De nem nagy szerencséje volt a kertészekkel. Legalább is én messziről úgy láttam, hogy csak kihasználták a hozzánemértését. Ott bizony azt hiszem, több volt a kár, mint a haszon. Pedig micsoda tervei voltak! A saisonban lesz ezer tő muskátli! Még a helye is megvolt, hogy melyik kertésznek fogja szállítani. Én hűségesen meghallgattam ezeket a tervezgetéseket s a csalódásokat, amelyek nem leptek meg. Sajnálkoztam, de a legegyszerűbb tanácsot sem tudtam adni, én mint üzletasszony. Hogyne, hogy beigazolódjon a mondás: „vak vezet világtalant". Sőt ebben a tekintetben én éreztem felül magam. Én sohasem fűztem hiú reményeket üzleti tevékenységemhez. Abban a tekintetben én voltam reálisabb gondolkodású. Kivált, mikor a Kelet Népe с lapot is átvette, akkor lett még több gondja.

47 Pedig mind gyakrabban panaszkodott agynyomásról és feledékenységről.

48 Én sem voltam jól, lefogytam s mondhatni pár nap alatt erős üvegtesti homály lépett fel az egyik szememben.

49 Ettől nemcsak családom, de Zsiga is megijedt, s egymásután jöttek az aggodalmaskodó levelek. „Semmit ne várjon, rögtön ünnep után jöjjön Pestre. Néhány napot tessék szépen itt tölteni, s egy csámpás öreg gavallért ajánlhatnék, ha volna ilyenre szüksége."

50 Szót fogadtam, felmentem pár napra Kata húgomékhoz. Zsiga tényleg majdnem egész napját velem töltötte. Imre professzorral előre beszélt, elkísért hozzá, sőt Virág is eljött szemüvege ügyében. Imre professzornak gyanús volt, hogy a szememben a homály tuberkulotikus alapon van, s csinált egy próbaoltást. Másnap délután Leányfaluba voltam híva, Kata, az ura és eredeti kis fiók, István. Zsiga nagyon kedvesen fogadott bennünket a szép kertben, a barátságos ház előtt. Mind a két kezét felém nyújtotta: „Isten hozta minálunk, legyen a mi leányunk. így fogadta Édesanyám Jankát hajdan" — mondta. Nagyon kedvesek voltak Virággal együtt, Katáék is igen jól találták magukat. István majd elolvadt a boldogságtól, még a kis lóra is felültette Zsiga, nem is győzött utána mesélni a Kicsiről, meg a Pengő kutyáról. Csak én voltam elesett, valami kimondhatatlan szomorúságot éreztem. Talán ma sem tudnám mással magyarázni, mint azzal a nagy gyengeséggel, ami eluralkodott rajtam. A finom uzsonnából alig tudtam egy falatot lenyelni. Zsiga megmutogatta a kert szépségeit, az öreg diófákat, a gyönyörű gladiolusokat és más igazán szép virágait, melyekből nagy csokrot köttetett nekünk a kertben. Az esti hajóval mentünk haza, de én elsősorban arra a kimondhatatlan fáradságra emlékszem, melyet ez a különben oly szép nap az emlékezetemben hagyott. [...] Zsiga mind gyakrabban panaszkodott a gyakori fejnyomására, mindent elfelejtett és elvesztett, esernyőt, villamosbérletet, irattáskát, esőköpenyt.

51 Diétával igyekezett segíteni a bajon, elhagyta a tejivást, egyre több és több ételt kapcsolt ki az étkezés rendjéből. Bizony eléggé ijesztő tünetek voltak, de ő csak úgy könnyedén említette, egy kis akasztófahumorral. Néha még célzott rá, hogy amit életünkben elrontott a sors, azt még helyre kell hoznia. De ezt már maga sem gondolta komolyan, hiszen sem az ő helyzete nem volt olyan, sem az enyém. Én gondolni sem tudtam arra, hogy kedves öreg szüleimtől elváljak, és a trafik révén szerzett önállóságomat megszoktam már. Mire is lett volna jó, betegek, öregek voltunk mind a ketten. Tréfásan feleltem erre az ábrándozásra: „Ugyan hova tenne engem ? Felesége van, fogadott leánya is van, engem legfeljebb öreganyjának adoptálhatna." Mind a ketten jót nevettünk, s ezzel el volt intézve a kérdés. Hanem tervezni csak tervezni valamit, — egy hortobágyi kirándulást, de az sem sikerült. Elbeszélte, hogy szerette ő meg a Hortobágyot. Egyszer, mikor még nem ismertük egymást, Debrecenben járva rákívánkozott a Hortobágyra. Beszólt a városgazdái hivatalba, nem megy-e véletlenül kocsi, mert oda kocsin érdemes menni, nem vonaton. Akkor éppen édesapám volt a főügyész, s az ő számára fogtak be, mert valami hivatalos dolga voltkint. Apa szívesen vállalta a vendéget. Mikor megérkeztek, leszálltak a kocsiról, kezet fogott vele: szervusz, Zsiga, én most elvégeztem a dolgom és járok egyet közben, széjjelnézek egy kicsit. Gondolom, neked is ez a terved. Majd itt a csárdában találkozunk és harapunk valamit." Én, mondta Zsiga, mikor elbeszélte, — kicsit meghökkentem. Mivel fogom én az időt agyonütni. Aztán én is nekivágtam a pusztának. Ahogy a nagy csendben egyedül gyalogoltam, feltárta előttem a puszta teljes szépségét Mikor a csárdában találkoztunk, megmondtam Gyuri bácsinak, hogy igaza van, a Hortobágyot csak így lehet élvezni, magánosan. Node ha a Hortobágyra nem is sikerült együtt kirándulnunk, ha Debrecenben volt, át-átnézegettünk a trafikkal szemben levő Páli-sörözőbe. Margit csaknem minden délelőtt bent volt nálam a trafikban. Egyszercsak jön mosolyogva Zsiga: „Nem lenne kedve a hölgyeknek gibicelni nekem, míg egy velőt megeszem?" Margit mindjárt 47 MZSL II. 589. 1940. január 6. 48 MZSL II. 634. 1941. június 4. (helyesen 21.) 49 Erről ír Móricz az 1937. július 20-án és az 1937. június 23-án kelt leveleiben. MZSL II. 519, 526. 50 MZSL II. 513. 1937. május 15. 51 MZSL II. 517. 364