A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Kilián István: Magoss Olga emlékei Móricz Zsigmondról

Pár nap múlva, amikor magamhoz tértem a váratlanul ránkszakadt csapás hatása alól, úgy éreztem, hogy a jóbaráttal, Zsigával részletesen tudatnom kell a mi szerencsétlenségünket. Nemsokára az én levelem alapján szép megemlékezést írt az újságban a vidám kis katona tragédiájáról.

42 Engem idegenül érintett a haldoklónak az a felkiáltása: „Ugye nem halok meg?". Mindjárt odaírtam az újság szélére: ezt sohasem mondta. Úgy éreztem, mintha ez a felkiáltás más színezetet adott volna a halállal szemben tanúsított magatartásának. Elismerem, hogy emberibb lett volna az élethez való ragaszkodása. De én, aki egész szívemmel éltem át ezeknek a tragikus napoknak hangulatát, idegennek éreztem ezt a hangot. Nem akarom ezt az erősen emberi, természetes érzést kevesebbre értékelni, hiszen magam sem tudom, nem jelent-e ez többet, mint az a nagy önuralom, az a férfias bátorság, melyet László a halállal szemben tanúsított. De ez a szembenézés a halállal, ez más volt. Ez emberfeletti volt. Erről egyszer beszélgettünk Zsigával. Az ő véleménye az volt, amit egyszer levélben is kifejtett, „Az írónak jogában áll módosítani, alakítani, ha kell, hamisítani, ha ezzel nem tagadja meg saját magát. Itt azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy egy végtelenül érzékeny lélek kívánja a megnyilatkozást, s mivel benne megvan hozzá a képesség, hogy azt végrehajtsa, nem szabad, hogy egy idegen személy bármit is változtasson rajta. Ne engedje, hogy én valaha is hozzányúljak a Maga életéhez, mint író."

43 Ezek a felmerült ellentétek azonban nem zavarták meg azt a meleg baráti érzést, melytől indíttatva a közeli napokban meglátogatott bennünket. Margit és Zsiga könnyezve borultak egymás nyakába s ettől kezdve, ha megérkezett, mindig megcsókolták egymást. Erről a látogatásról legközelebbi levelében így emlékezett: „én úgy éreztem, hogy azalatt a rövid idő alatt Maga egy árnyalatnyit megkönnyebbült. Boldog volnék, ha gyakrabban tudnék ilyen váratlanul megjelenni, de ez a kalap olyan áruló fejet takar... Kérem ezért, nyugodjon bele az élet elrendezéseibe és gondoljon Magára. Margitnak azt mondtam egy panasz szavára, hogy én azóta szakadatlanul úgy gondolok Magára, mint egy „lelkitársra".

44 Ugyanígy élt bennem is egy hasonló érzés, az együvétartozás érzése. Bizonyára nagyon hiányzott volna nekem, ha nem tudtam volna kiönteni a szívemet valakinek, aki szívesen meghallgatott és megértett. Megértett olyan páratlan gyöngédséggel, hogy egyszer mikor az én vallásos érzéseimről volt szó, azt mondta: „Én nem osztozom a Maga érzéseiben, de nem akarom magát ezekben megzavarni, mert nem tudok magának ehelyett jobbat adni." [...] És milyen jó még így gondolatban is érintkezni egy „lelki társsal". Levelezésünkben is, hacsak a gondok nem jutottak előtérbe, fel-felcsillant egy-egy kis elmélkedés, a Zsiga részéről, tiszta, okos, egészséges megállapítások, — az enyémek irreálisok, miszticizmusba hajlók. De ez az ellentét mégsem volt akadály köztünk, szikráztatott, mint kova az acélt. Igaz, hogy ez a miszticizmusra való hajlam csak addig a határig terjed, míg a saját lelkemben élő sejtelmek, megérzések magyarázatát keresem önmagam előtt. Vagy ha az állatvilág gondolkodóba ejtő megmagyarázhatatlan jelenségei foglalkoztatnak, mint teljesen laikust, de mint gondolkodó embert. A szellemidézés iránt pl. mindig nagy ellenszenvet éreztem, Zsiga meg éppen aziránt mutatott élete végén némi kíváncsiságot. Erről a témáról nem sokat emlékezett meg leveleiben, végül is úgy láttam, nem talált benne semmit.

45 De amint említettem, leveleinkben sokszor csak az életünkben történő változásokról, családi eseményekről van szó. Úgy látszott, Zsiga házaséletében teljesen felbomlott a harmónia. Elhatározták magukat a különélésre. Amint írta, a válás, persze nem törvényes formák közt, simán ment végbe. Egyszerűen Zsiga kiköltözött Leányfaluba. Én ezekkel a kérdésekkel szemben nagyon tartózkodó voltam. Azt beszélte el, amit jónak látott, én nem kérdezősködtem. Úgy, hogy egyszer meg is jegyezte: „szomorú az, hogy Maga sohasem féltékeny." Pedig nem a sorsával szemben való közönyösség volt ennek a magatartásomnak az oka. Én úgy éreztem, hogy semmi jogcím nincs a számonkérésre. De meg is akartam kímélni magunkat attól, hogy Zsiga kényszerítve legyen megmásítani, vagy legalábbis megszépíteni az igazságot. Akkoriban beszélt egy fiatal leányról, akivel megismerkedett és gyakran találkoztak s akinek az életén keresztül bepillantást nyert a városi proletár életbe.

46 Több novellájának a témáját merítette ebből a témakörből. Később ezt a leányt örökbe fogadta. Nálunk megint szomorú esemény történt. Gyurka bátyám agyvérzésben váratlanul meghalt. Zsiga most is lejött meglátogatni a családot. Csüggedten ültünk a trafikba. A hajdani gondtalanság már csak mint messzetűnt szép múlt volt emlékezetünkben. 42 MZSL

II. 471. A Móriczhoz küldött levél alapján írta az író az Egy emberélet sem teljes csak a halállal с írását Pesti Napló 1936. július 19. F. Csanak D. jegyzete. 43 MZSL II. 477. 1936. augusztus 14. 44 Móricz 1936. szeptember 6-án tartózkodott Debrecenben. Szabó, S. G. i. m. 67. 45 МО így ír Móricznak: „Várom spiritizmusának fejlődését, de nem ajánlom azért mélyebben beletemetkezni." (Debrecen, 1942. július 30.) 46 Csibéről van szó. Móricz erről is beszámol MO-nak. MZSL II. 508. 1937. április 18. 363