A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Kilián István: Magoss Olga emlékei Móricz Zsigmondról

Móricz elgondolkozva nézett rám. Éppen akkor táncoltak el előttünk Margit és az ura, vidáman szemmel láthatóan élvezve a táncot és a társaságot. — Az a szép barna nő ugye a nővére? •— Honnan tudja? — Nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ki az, akivel táncol? — Az az ura, aki nekem kétszeresen is sógorom, mert az elhunyt uramnak a testvéröccse. Különben nem néz ki belőlük, hogy négy gyermeknek a komoly szülei. A komolyságot nem is kell tragikusan venni. így ismertettem meg az írót családommal. Utólag magam is csodálkoztam ezen a közlékenysé« gen. Mi volt az oka ennek a nagy őszinteségnek? Talán éreztem, hogy az író úgyis a lelkekbe lát, vagy egyszerűen csak jól esett beszélni egy olyan valakinek, aki elmegy és elfelejti ezeket a vallomásokat. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a találkozásnak folytatása is lesz. Igaz, hogy már aznap este megbeszéltük, hogy másnap, mielőtt elutazik Nyíregyházára, megnézzük a debreceni festőművészek képkiállítását. A kiállításon tényleg találkoztunk, s Margittal hármasban végignézve a képeket, emlékszem, hogy Móricznak a Holló László képei tetszettek a legjobban. A kiállítás után elutazott Nyíregyházára s azután jó ideig nem hallottam róla semmit. Azt is csak utólag tudtam meg Adyéktól, hogy Móricz ebben az időben házasságának kritikus korszakát élte. Válni akart feleségétől, mert szenvedélyesen beleszeretett a szép és nagystílű művésznőbe, aki a „Búzavirág" с darabjában szerepelt. Móricz ezt a szerelmét azzal magyarázta későbben, hogy reá, aki addig a legtökéletesebb nyárspolgári életet élte, ellenállhatatlan varázzsal hatott a színpad művészete. Adyék mondták el azt is hogy hosszabb időre tervezett debreceni tartózkodását meg kellett szakítania, mert felesége Janka öngyilkosságot kísérelt meg. Ahogy utólag Móricz elbeszélte, Jankának ez a tragikus elhatározása természetesen nagy megilletődést váltott ki belőle, s gyöngédsége Jankában azt a reményt keltette, hogy ismét rendbejön minden. De mikor mindinkább meggyőződött róla, hogy a régi szerelmes házastársi viszony már visszahozhatatlan, újabb öngyilkosságot követett el. Adyék említették, hogy Janka halála után pár hétre két nagyobbik leánykájával Olaszországba utazott. Mindezeket tudomásulvéve nem is gondoltam az ismeretség felújítására, s annál inkább meglepett, mikor udvarias levelet kaptam tőle, melyben kivágott tárcacikk volt csatolva, „Feketeruhás nő" címen, „Budapesti ismerős" aláírással. A levél dátuma 1925. márc. 30. volt.

3 Azt írta, hogy nyugtassam meg, nem éreztem-e magam megsértve, az Adyéknál folytatott beszélgetés profanálása miatt, bár ő igyekezett elleplezni a háttérrel a valóságot, Bolognába téve át az esemény színhelyét. A cikket elolvasva megdöbbentem. A profanálás nem sértett, de annál inkább meglepett, hogy olyan rosszul tudtam kifejezni gondolataimat. Móricz úgy állított be engem, mint aki meggyőzte magában a halál gondolatát. Amint azonban én ezt akkor elmondtam, az csak múló hangulat volt. Én bizony nem vagyok az az öntudatos és bátor lélek, amilyennek ő látott. Mivel választ kért ezt meg is írtam neki. Erre egy hétre megérkezett a második, szép,nagyon komoly hangú levele (jún. 5.). Ebben azzal vádolta magát, hogy nem értve meg egy női lélek szép és gazdag hangulatait, a halállal való viszonyát igyekezett a saját átkínlódott élményével megfejteni. „Egy aranyat adott nekem, kedves Olga, — írta, — és én azt mint egy rossz krajcárt dobtam az élet bakkasztalára."

4 Móricz reális gondolkodásúnak vallotta magát. Én sokszor eltűnődtem rajta, hogy lehet az, hogy az én elvont gondolkozásom nem riasztotta vissza. „Maga mellett filozófus lennék" — mondta többször. Én nem találtam bántónak az ő realizmusát, finom megérzéseiben sok gyöngédséget, sőt szemérmességet tapasztaltam. S volt benne valami megható őszinteség, amellyel sokszor kiszolgáltatta magát az embereknek. Sokszor emlegette előttem meghalt feleségét Jankát, mindig elismerve annak felsőbbrendűségét. Dicsérte átlagosnál nagyobb szellemi képességeit^nagy akaraterejét. De hangsúlyozta, hogy rettenetesen féltékeny természetű volt. Az ura barátaira is féltékeny volt. Azt szerette volna, hogy mindig csak vele foglalkozzék. Elképzelhető, milyen elviselhetetlenné vált a házban a légkör, mikor Janka megtudta, hogy urának a kitűnő művésznőj Simonyi Mária iránti szerelme olyan komoly, hogy Móricz válásra gondol. Végül hajthatatlan, megalkuvást nem ismerő természete Jankát a halálba kergette. Mikor erről beszélt, nem is mert mással védekezni, csak azzal az olthatatlan szerelmi vággyal, ami a művésznő felé hajtotta. Bár sokszor láttam az életben ehhez hasonló eseteket, nem menthettem fel magam előtt sem ezt a hűtlenséget. — Zsiga, maga engem arra a kisbabára emlékeztet, — mondtam neki, — aki minden felelősség nélkül ejti ki a kezéből a törékeny játékszert, mikor egy újat lát. Akkor Zsiga elmosolyodott, de későbben, levélben így reflektált erre a megjegyzésemre: „Igen, én mindenre jogosítva érzem magam az írás szent játéka közben."

5 Azt beszélgetéseink során is többször említette, hogy ha munkájában zavarja valami, azt igyekszik elhárítani az útból. Több3 A levél helyes dátuma: 1925. máj. 30. MZSL I. 164. 4 MZSL I. 165. 5 MZSL 195. Budapest, 1926. február 6. 355