A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Kilián István: Magoss Olga emlékei Móricz Zsigmondról

Mikor aztán már a nagyapa zsebeinek tartalma, ceruza, kulcskarika és más kincsek mind ott csörögtek, zörögtek eredménytelenül, átmentem a gyerekszobába. Egyszerre elcsendesült mindenki. Nagyapa átadta a kanalat és kedvesen mondta: „no próbáld te". László megilletődve nézett rám és szótlanul evett. A főzelék és a kis húsadag is bement. Még valami édesség volt hátra, de ekkor megrázta a fejét és súgva mondta: „ezt már nem kérem". Leszállítottam a kis székéről. Most jött a következő aktus, az ebédet meg kellett köszönni. Odaszaladt hozzám a kis szőke fejét ölembe fúrta, aztán felnézett rám hamiskásan mosolyogva. Ez a mosoly azt jelentette, hogy megtaláltuk egymást megint. Mikor Margit nyugtalankodva hazatért, a régi gyermekszoba megszokott képe fogadta s én biztattam, hogy csak utazzon el bátran, én fogom helyettesíteni. Mikor az elbeszélésben itt tartottam, éppen odanézett felénk Adyné, Annuska, s megelégedéssel állapította meg, hogy jól megy a mulattatás, és az „öreg Zsiga" felélénkülve folytatta az érdeklődést. — „Hol van eltemetve az ura ?" — Most már itthon. Mikor felszabadult Galíciának az a része, bátyámmal megkerestük a sírját. Akkor volt egy feledhetetlen élményem. Az utazás utolsó szakaszát szánon tettük meg, végtelen nagy hómezőn. Amint az ég és a föld egybeolvadt, úgy, hogy még a mezsgyéje sem látszott, az az érzésem volt, hogy nincs is olyan messze egymástól az élet és a halál. Egyáltalában ezen az úton olyan sokat gondolkoztam, hogy abban az érzékeny hangulatban egész életemre megmaradó benyomásokat szereztem. Mielőtt bátyámmal útnak indultunk, az utolsó este Édesapámmal hosszan beszélgettünk. Szeretett volna engem lebeszélni az utazásról. Féltett a lelki és testi megpróbáltatástól. Biztosított, hogy Gyurka bátyám és útitársa Buttler őrnagy, aki szintén a reklinicei temetőben eltemetett sógora, Jármy Ödön exhumálása céljából ment, jól elintézik ezt a szomorú kötelességet nélkülem is. De én ragaszkodtam hozzá, hogy képet kapjak arról a vidékről, ahol Géza elesett, hogy jobban el tudjam képzelni életének utolsó mozzanatait. Úgy éreztem, hogy ez rám is megnyugtatóan fog hatni. S még mielőtt Apa rátért volna arra az aggodalmára, hogy az exhumálásnál való jelenlét megrázkódtatásától szeretne megkímélni, megígértem neki, hogy egy pillanatig sem volt az eszembe, hogy annál ott legyek. Minden jóérzésem tiltakozott ez ellen, hogy meglássam a természet romboló munkáját, amit az élet jótékonyan eltakart az ember elől. Ez nagy kegyetlenség lenne Gézával szemben is. Ezt a súlyos feladatot sajnos, át kellett hárítanom Gyurkára. Ez az elhatározásom némileg megnyugtatta szegény Apát. — „Aggódom érted, de nem érzem magam feljogosítva, hogy erőszakkal visszatartsalak, ha Te ettől megnyugvást remélsz." — Megcsókoltam a kezét, és megcsókoltuk egymást. Mikor aztán két nap után Lembergbe érkeztünk, ahol még a legfrissebb nyomai látszottak az ott lezajlott háborúnak, bizonyos engedélyek megszerzése után pár nap múlva átmentünk Zollkievbe. Ott már egészen a görögkeleti légkör misztikus hangulatába kerültünk. A siralmasan piszkos kis vendéglővel szemben volt a templom, ahol éppen éjszakai istentiszteletet tartottak. Én a szállodai szoba ablakából néztem be a sok gyertyával megvilágított templom belsejébe, ahová alázatosan meghajtott fejjel tódult be a nép. Én is olyan vágyat éreztem velők tartani, de Gyurka biztosan nem engedett volna egyedül menni. Másnap aztán szánon tettük meg azt a felejthetetlen utat Reklinecéig. Ott egyenesen a papi laknál szállottunk le, ahol már tudtak érkezésünkről. Onnan a temetőbe mentünk. Ott láttam meg egy dús fenyőfa lombjai alatt a hóval borított sírhalmot, az egyszerű fakereszttel, amelybe a kedves név volt bevésve. Mélyen meghatódva, de nagy lelki nyugalommal éltem át ezeket a pillanatokat s aztán, mielőtt az emberek elkezdték a havat leszórni a sírhalomról, elhagytam a temetőt, s visszamentem a papi lakba. — „Szeretnék a templomba bemenni" — kértem a papot, aki szívesen elvezetett s felnyitotta a templomajtót. Míg odáig jutottunk a nyomorúságos kis girbe-gurba ritkás, utcát jelképező házsoron, utánunk néztek az együgyű kíváncsi emberek, főképpen asszonyok. Mikor észrevették, hogy a templomajtó nyitva van, beszállingóztak. Én meglepetten néztem az előttem feltáruló látványra. Ennyi gazdagságot egy-egy magyarországi nagy templomban is alig-alig láttam, mint ami itt volt összehordva. Kik, honnan? Hogy érezhetik itt magukat ezek az együgyű emberek? Valószínűleg azt gondolják, ilyen lehet a mennyország. Ezzel szemben a pap és felesége, kifogástalan európai műveltségű, gondozott külsejű, ízléses tiszta lakásban élő emberek voltak. Szívesek és tapintatosak. Mindketten jól beszéltek németül. Elmondták, hogy két gyermek Lembergben tanul, már csak az az egy van itthon, akit még az apja tanít. Megsimogatta a szelíd kisfiú fejét. Közben megláttam egy nagyon ügyesen, szépen elkészített játékházat. Az asszony megértette ki nem mondott gondolatomat. Mosolyogva mondta rá: „az uram csinálta". Sok türelem, idő és szeretet kellett ehhez, gondoltam, de ezt már nem mondtam és azt sem kérdeztem, ami önkéntelenül megfordult a fejemben: „hogy élnek itt ezek az emberek? Tudnak valakivel komolyabb, értelmesebb szót váltani?" Elhallgattunk. Móricz mind nagyobb érdeklődéssel nézett rám. Engem megrohantak a gondolatok, de nem akartam egyszerre olyan közlékeny lenni. Meg aztán azt sem tudtam, hogy fogná fel ő az én naiv okoskodásomat. Pedig ahogy most a reklinicei gondolataimat szavakba öntöttem, egy analóg probléma jutott eszembe. [...] Azután megszakítottam gondolataimnak ezt a messzire elkalandozását. Sajnos ebbe a hibába könnyen beleestem. Mintegy felrázva magamat ebből az elkalandozásból, visszatértem a jelenbe s érdeklődve kezdtem figyelni a táncolókat. 354