A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Művészettörténet - Bíró Lajos: Képzőművészeti élet a két háború között Debrecenben

megfosztják ruháitól, Tavasz, Kora tavasz) — mindenkor teljes, befejezett egésznek érezzük ... kiforrott, igen értékes művészegyéniség, akinek neve bizonyosan rövid idő alatt jelentős lesz a magyar piktúrában." Még ebben az évben Holló második pesti bemutatója után nyugtázhatják is a debreceni lapok, hogy Holló „el tudta érni, hogy a hivatalos pesti kritika besorolja az igazi nagyok közé" (Debreczen). A szintén Hollósy tanítvány Toroczkay Oszvald „impresszionista tájképei tele vannak színnel és melegséggel" — írja a Debreczeni Független Újság 1923-ban. Két évvel később, a művészházi önálló kiállítása alkalmából, kritikusa már azt állapítja meg, hogy „Toroczkay a nagybányaiakkal elindulva a levegő festés, a friss benyomások, a plener színpompája felé fordult, hogy aztán az impressziók láza, a temperamentum túláradása lecsitulva, objektívebb meglátás, higgadtabb hangulatú világszemlélet felé közeledjék. Ez a kitisztult stílus egyszerűbb, elmélyült..." A kiállítást megnyitó dr. Orsós Ferenc szerint is, Toroczkay „szenzációra sohasem törekszik". És ettől kezdve a sztereotipnak ható jelzők — mint kiegyensúlyozottság, megbízhatóság, megállapodottság, nyugalmas, megalapozottság stb. — sorjáznak éveken át a Toroczkayról szóló méltatásokban minden napilapban. Az 1926-os téli tárlat Debreczenben író kritikusa hívja fel a figyelmet arra, hogy „Toroczkay Oszvald az, akinek a nevét talán legelőször kellett volna emlegetnünk, hiszen sokban az ő nevéhez fűződik a debreceni barbizon kifejlődése s talán megmaradása is". A kritikus ezzel az utalással Toroczkaynak a debreceni képzőművészeti életben elfoglalt valódi helyét határozta meg, azt, hogy Toroczkay egész életén át tartó művészetszervező munkássága alapvetően meghatározta a debreceni képzőművészeti szervezkedés jellegét, tartalmát. Toroczkay festett és grafikát csinált, iparművészettel, belsőépítészettel, díszítőfestéssel, restaurálással, kiállításrendezéssel foglalkozott és mindezek mellett tanított, mégis odaadó, szinte szenvedélyes szervezői munkássága tette debreceni működését nevezetessé. „Apostolkodása" létre tudta hozni 1924-ben a művészeti egyesületet és a Művészházat, melynek ő volt a lelke, mozgatója, százszemű igazgatója, de ő az apostola a Műpártoló Egyesületnek, időszakunkban a debreceni képzőművészeti életnek. Személyében szerencsésen egyesült a mindenkori művelődésszervezők erénye: az átfogóképesség és tettrekészség, s a problémákat nem kívülállóként, hanem alkotóként érzékenyebben tekintette át. Több mint félévszázad távlatából úgy tűnik, személye, serkentő ereje, lelkesedése az adott helyzetekben nélkülözhetetlen volt. Ez a kép, amit a napilapok írásai alapján — az új egyesület és a helyi sajtó korabeli szimbiózisa ad, egészében pozitívnak, művészeket, kritikát, időnként közönséget is megmozgatónak mondható. A Debreczen kritikusának szavaival élve: „nem kis büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy Debrecenben erős és intenzív művészi munka folyik. Az irodalmi életben Debrecen két-három elsőrendű névvel szerepel. Zenei életünk fejlettségét országszerte dicsérni halljuk, a tudomány művelői nem maradnak mögöttük, most pedig a debreceni talajból kinőtt debreceni és hajdúvárosi művészek mutatják meg, hogy az igazi művészet olyan, mint a pálma, a sivatag homokjában is talál egy kis üdítő nedvet, munkakedvet."

71 A Művészház fenntartása, folyamatos működtetése azonban meghaladta az új egyesület erejét. Már 1925 márciusában kénytelenek albérletbe adni az olvasótermet és a grafikai műhelyt egy pesti női divatszalonnak olyan feltétellel, hogy a divatszalon fizesse a Művészház teljes lakbérét, villanyszámla egy részét stb. Esti aktrajz-tanfolyamot hirdettek előre fizetendő havi 200 koronáért — a legnagyobb jelentkezési létszám 8 fő volt. A Műpártoló Egyesülettel megállapodtak, hogy a Művészház rendezvényeinek ingyenes látogatása esetén a műpártolós tagdíjak 30%-a a Művészházé, majd decemberben — egy évvel megalakulásuk után (!) — a várostól évi 12 millió korona szubvenciót kértek — 6 milliót kaptak. (A 6 millió értékét érzékelteti, hogy ugyanakkor egy egyesületi kültagsági díj megváltási összege 3 és fél—5 millió korona volt.) 1926. januártól bevezették, hogy minden egyesületi tag évi 20 pengő tagdíjat fizessen.

72 Toroczkay egy kiállítás megnyitóján valósággal kiáltványszerűen fogalmaz; „A debreceni fiatal művészek egy fillér támogatás nélkül, egy szó biztatás nélkül ... megalkották a Művészházat ... támogassa — őket — a közönség s ne nézze részvétlenül vergődésüket!"

73 71 (t.): A Műpártoló Egyesület kiállítása. Debreczen. 1926. január 1. 10. 72 A Művészházra vonatkozó adatok megtalálhatók a Debreceni Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete közgyűlési és választmányi jegyzőkönyveiben. HBmL X. 60. alatt. 73 Megnyílt a SzinyeiTársaság kiállítása. Debreczeni Független Újság. 1925. november 17. 4. 290