A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Történelem - F. Csanak Dóra: Ünnepek és hétköznapok egy debreceni családban. Ifjabb Csanak József leveleskönyve 1870-ből

nebb, kevésbé látványos, befelé forduló családi ünneplési rendet, a régi szokásoktól való elszakadást jelentett, ugyanakkor a hagyományos lakodalmak bizonyos elemei még részben megőrződtek Csanak Róza esküvőjének megrendezésénél. Egy esküvő persze, akármilyen csendes, családias ünnepségnek tervezik, jó alkalom a tréfálkozásra: „Nagy Elek urat ijeszti Kálmán, hogy a vőfél kötelessége leend a tányér szedés, felszolgálás, mulattatás és minden felelősség. Na de ezen jót fogunk nevetni, ha meghalljuk rá a feleletet, mert ő mindenre megadja a választ, nem marad Kálmánnak adósa. (Erzsi, nov. 4-én.) Az esküvő utáni napon Erzsi ígérete szerint részletes beszámolót küldött öccsének a nagy eseményről: „Leírom kívánságod szerint a legkisebb részletekig, miként ment végbe az esküvő, és kik voltak itt. Itt voltak Szabó, Kaszanyitzky, Márton, Szentpéteri, Örvényi, Király, Lobmayer, Dusóczky, Gőnyei és Kérészek, vidékiek Szabó Jani bácsi és Lápossy Atya és Mudrony úr, és még innen egyesek, Samu bácsi, Lápossy Jani, Kalchbrenner és Nagy Elek úr. Összegyűlvén mindnyájan reggeli 9 órakor, a boldog párt megeskette Révész Imre úr a vendégszobában, mindenkit nagyon meghatott ez ünnepélyes jelenet. Róza igen jól nézett ki, tiszta fehérben volt, a hajában egy gyönyörű eleven koszorú és egy igen szép és nagyszerű ékszere volt, mit Lápossytól kapott. Az esküvő után kevéssel jött a reggeli, mert ezt annak lehet nevezni, mivel délelőtt volt, s alig lett vége, már dél volt, Róza átöltözködött, elbúcsúzott mindenkitől és mindjárt elutazott, 8 kocsival voltunk akik kikísértük." (Nov. 11.) Az eskető pap, Révész Imre 1856 óta volt debreceni lelkész; azóta csaknem valamennyi Csanak gyermeket ő keresztelte, sőt Ilonának ő és felesége, Vecsey Johanna voltak a keresztszülei is. Hamarosan megérkezett Rózától az első boldog beszámoló pesti életükről Debrecenbe, majd Késmárkra is. Tetszik neki a lakás, élvezi szép, új meleg hangú zongoráját, hamarosan kedve szerint berendezkedik, majd átveszi a főzést. Nem telik bele két hét, s Csanak Józsefnek dolga akadván Pesten, feleségével együtt meglátogatják a fiatalokat. Róza örömteli izgalommal várja őket: „Kedves apámat mára várjuk anyámmal, és én boldogan, büszkén saját tűzhelyünkre fogadom őket, azon kellemes hitben, hogy itt mulatásuk kedves lesz előttük, hogy előttem az lesz, eléggé kifejezik az örömkönnyük, melyek szemeimre tolultak. Most már ők lesznek a mi kedves vendégeink." (Nov. 22.) Lápossy Ferenc nemcsak jómódú kereskedőként jelentett megfelelő partit a legidősebb Csanak lánynak, hanem politikai nézeteivel is beleillett a családba. Csanak József élete végéig híven őrizte negyvennyolcas meggyőződését, Lápossy — amint egy Eötvös Károlynak írt 1878-as levele tanúsítja — a Függetlenségi Párt vezetőinek köréhez tartozott.

33 Csanak Rózával kötött házassága nem volt hosszú életű: 1882-ben meghalt feketehimlőben, özvegye később egyetlen életben maradt kislányával, Annával hazaköltözött Debrecenbe s anyja 1890-ben bekövetkezett halála után ő vezette idős apja háztartását. Ez azonban még távoli jövő. 1870 decemberében a fiatal pár azt írja Debrecenbe, hogy a férj elfoglaltsága és az idő zordsága miatt nem utazhatnak haza karácsonyra. Most is Janka az, aki legjobban fájlalja döntésüket, bár egy darabig még reménykedik, hogy talán csak meg akarják lepni a családot, hogy annál nagyobb legyen az öröm. Amikor végképp kiderül, hogy komoly az elhatározásuk, Janka szkeptikusan, némi nehezteléssel így kommentálja Lápossy döntését: „Én már előre örültem, hogy Rózáék lejönnek karácsonyra, de fájdalom, csalódtam, nem jöhetnek, mivel Lápossynak sok dolga van. Ezt ugyan nem értem, mert tudom, hogy az ünnepeken keresztül nem dolgozik." (Dec.) Az esküvőt követő hetekben a levelezés tanúsága szerint a karácsonyi előkészületek kerültek a gyerekek életének középpontjába. A karácsony megünneplésére feltehetőleg ugyancsak Eszter halála nyomta rá a bélyegét. Úgy tűnik, hogy a 19. század második felében a szülők úgy érezték illendőnek, hogy egyik gyermekük elvesztése miatt az életben maradottaknak is le kell mondaniok az ünnep örömét kifejező karácsonyfáról, még akkor is, ha olyan kicsinyek is vannak köztük, akiknek MTAK Kézirattár Ms 265/203. 163