A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Történelem - F. Csanak Dóra: Ünnepek és hétköznapok egy debreceni családban. Ifjabb Csanak József leveleskönyve 1870-ből

jában is olvashatunk majd),

8 pl. Pozsonyban, de Rickl Antal, Papp Ferenc és több más, név szerint nem említett fiatalember is. A kötet egyik legszorgalmasabb levélírója, Várady-Szabó Miklós azt írja egy alkalommal, hogy szinte minden barátja oda van s hogy őmaga a következő évben készül, alighanem szintén valamelyik szepességi városba. De megvolt ez a szokás a korábbi generációk idején is: „Király bácsi" — Király József, az István malom pénztárosa, Csanak Erzsi keresztapja, a család egyik gyakori látogatója Jóska útján küldi üdvözletét a késmárki Führer családnak, amelynél annak idején kosztos diák volt, Kalchbrenner, a leányok zongoratanára pedig német neve ellenére ugyancsak Késmárkon tanulta meg ifjúkorában ősei nyelvét. A debreceni — de általában az ország református vidékeiről származó — gyermekek a Szepességen, más felső- és nyugat-magyarországi városok: Késmárk, Eperjes, Sopron és Pozsony evangélikus líceumaiban töltötték a nyelvtanulásra szánt időt. Az erdélyi szászokkal ilyen kapcsolat nem alakult ki, ők erősen elzárkóztak a magyarságtól. Bár Jókai „Mire megvénülünk" című regényében meleg szeretettel rajzol idilli képet a cseregyerekként idegen családba került fiatalok életéről, a valóság nem mindig lehetett ilyen harmonikus. A Debreczen című napilapban éppen ebben az időben jelent meg „A felvidékről" címmel cikksorozat, amelyben egyebek mellett a következőket olvashatjuk: „A magyarajkú ifjak elszigetelten élnek itt a családoknál, s leginkább csak együtt társalognak atyafiságos szeretettel, a helybeliek gyakran kimutatják irányukban némi gőggel, hogy ők itthon vannak. Annak az alföldi humánus vendégszeretetnek híre sincs; ha szívességet tesznek is a magyar ifjú iránt, szembeötlőleg éreztetik, hogy azzal ők nem tartoznak."

9 Persze Jókai leírása és a cikk által elmondottak a két végletet jelentik: Vörös K. Imre Győrben pl. úgy tudja Róza elbeszéléséből, hogy Jóska háziasszonya, Schvartzné olyan aszszony, aki feltehetőleg megkönnyíti majd a fiú beilleszkedését új körülményei közé, s VáradySzabó Miklós tudósítása szerint Dalmy Lacinak is jó helye volt Pozsonyban. De akár barátságosan fogadták a magyar fiatalokat, akár nem, ez nem csökkentette az odaözönlő tanulók számát: Késmárk ebben az időben alig 5000 lelket számláló kisváros volt, s líceumában 1872-ben 258 diák közül 107 volt magyar anyanyelvű, idegenből jött tanuló.

10 Az azonban, hogy a szállást adó családdal milyen volt a kapcsolatuk, éppen a nyelvtanulás szempontjából nem volt közömbös: a késmárki, pozsonyi és feltehetőleg a soproni evangélikus líceumban ekkor már évtizedek óta magyar volt a tanítás nyelve.

11 Németül tehát csakis a vendéglátó családdal való együttlét során lehetett megtanulni, s hogy erre megvolt a lehetőség, azt Csanak Erzsébet öccsének szóló három német nyelvű levele tanúsítja, amely korrekt, sőt könnyed, természetesen folyó, szinte hibátlan németséggel íródott, s az egyikben testvére olvasmányairól érdeklődve arról is beszámol, hogy éppen egy kölcsönkapott német regényt olvas. Ez a 15 éves kislány nagyon a szívén viselte, hogy testvére minél többet profitáljon a Késmárkon töltött hónapokból, nemegyszer kérdezi leveleiben, mikor, mennyi időt tölt szállásadóival, alighanem azért, mert tapasztalatból tudja, hogy ezek az együttlétek adják meg ott tartózkodásának az értelmét. A testvérek mind biztatják öccsüket, hogy használjon ki minden lehetőséget: még debreceni barátjával is lehetőleg németül beszéljen, minél többet olvasson, velük is németül levelezzen, ami valamennyiöknek jó gyakorlat lesz. Erzsi azt is javasolja, hogy apjuknak is németül írjon. Ez a tanács arra szolgált elsősorban, hogy a szülőknek szóló leveleivel bizonyítsa, mennyit fejlődött a nyelvtudása, s ezzel örömet szerezzen nekik. Idősebb Csanak József később János fiának felajánlja, hogy haza írt német nyelvű leveleit kijavítva visszaküldi neki, hogy abból is tanuljon. 8 „Magyar bérlő csak Dalmy Laci volt. Ez a Dalmy valami nagyon jó ember lehetett, mert még halála után is sokáig dicsérték. A volt birtokainak hivatalosan Mélykút volt a neve, de még ma is Dalmy-földnek hívják. Ez, úgy mondják, hagyta élni a szegény embert. Nem is maradt itt csak a híre. A tanyáját is lebontották, és azt a birtokot, amelyet ő bírt, napszámosembereknek adták bérbe két-két holdjával. Állítólag ez volt az ő kívánsága is." — Veres Péter: Falusi krónika. (Bp., 1941), 49—50. 9 Debreczen, 1870. IX. 19. 10 Debreczen, 1871. VII. 18. 11 Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára (Pest, 1851), II. 212., III. 256. 148