A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Történelem - Szűcs Ernő: A Molinum Malomipari Rt. és hatása az Alföld gyárjellegű malomiparára

nikát képező száraz-, szél-, vízimalmok száma gyorsan csökkent, addig a gőzmalmoké a következőképpen növekedett: 1860-ban: 25 1873-ban: 492 1894-ben: 1723 1863-ban: 127 1884-ben: 910 1906-ban: 1908

2 Mindezekből fakadóan — kivált a vasúthálózat kialakulása után — kiváltságos helyet foglalt el a malomipar a hazai iparfejlődésen belül. Tulajdonképpen létrejötte pillanatától exportra termelt, míg a nagyságrendben második helyen álló vas- és gépipar a hazai szükséglet kielégítését sem tudta megoldani. így következhetett be, hogy 1898-ban az egész magyar ipari termelési érték közel negyedét (23,93%-át) egyedül a malomipar adta. Az iparág növekedését jól érzékelteti az az adat is, hogy 1868-ban már 1,6 millió mázsa lisztet szállít exportra, de 1913-ra ezt mondhatni megötszörözi (7,9 millió mázsa). A jó eladási lehetőséget bizonyítja, hogy az ágazat termékeinek 97%-át a Monarchián belül tudták értékesíteni, s csupán 3%-át kellett ún. vámkülföldre szállítani. A fejlődést elősegítő tényezőkön túl azonban szólni kell néhány akadályozó faktorról is. Elsődlegesen az agrárius koncepciók érvényesüléséről. Az időközben 100 millió mázsa őrlőkapacitásra növekvő malomipart a magyar mezőgazdaság képtelen volt kellő mennyiségű nyersanyaggal ellátni, ezért az ágazat üzemei Szerbiából és Romániából hoztak be, ráadásul a hazainál olcsóbb gabonát. Ezt azonban az agrárius körök — félve az import árhatásától — igyekeztek megakadályozni, és több esetben akár vámháborút is kezdeményezve a környező országokkal, leállították az ún. őrlési forgalmat, s vele együtt megszüntették az olcsó gabona behozatalát. Végül szólni kell még az iparágat érintő másik negatív faktorról: a 19. század utolsó negyedétől már egyre inkább érzékelhető amerikai—kanadai búza versenyéről, amely más árképző tényezői révén olcsóságával nehezen elhárítható akadályokat állított a nyugat-európai piacokon a drágább nyersanyagból dolgozó magyar malomiparnak. Annál inkább így volt ez, mert a malomkövek helyett alkalmazott Mechwart-féle hengerszékek és a másik fontos malomtechnikai magyar találmány; a síkszita — amelyek pedig évekig a magyar liszt finomságát utolérhetetlenné tették a világpiacon — kiszállítását a hazai gépgyárak megkezdték. Az ezekkel a gépekkel üzemelő német, holland stb. malmok, a hozzájuk tengeri úton, tehát olcsón szállított amerikai—kanadai búzát dolgozták fel, s ezzel nyilvánvalóan nagy nehézséget támasztottak a magyar lisztexportnak. Míg azonban az első világháború előtt a kedvező körülmények voltak túlsúlyban az ágazat számára, addig 1920 után ennek ellentétjére fordult a helyzet.

1 A háború alatt leromlott mezőgazdaság képtelen volt ellátni megfelelő menynyiségű nyersanyaggal az új államhatárok között is 65 millió mázsa őrlőkapacitással rendelkező malmokat, hiszen 1923 után is — pedig ekkorra már jórészt normalizálódtak a viszonyok a magyar mezőgazdaságban — évente 19,6—34,9 millió mázsa együttes búza- és rozstermés felét-harmadát sem kötötte le a gyárjellegű malmok őrlőképességének, holott a termés egyharmada már eleve visszamaradt a gazdáknál saját fogyasztásra és vetőmagszükségletre. Másrészt a gabona jelentős hányada az ún. vámmalmokban került feldolgozásra. A krónikussá váló nyersanyaghiányt tovább fokozta az agrárius koncepció újjáéledése, amely ez esetben nem csak az olcsó gabona behozatalát tette nehézzé, mint az első világháború előtt, hanem a vám- és vasúti tarifák megállapításával is inkább a gabona-, mintsem a lisztkivitelt támogatta/' 2 Országos Levéltár (Továbbiakban = OL) Z 899. Magyar Fővárosi Malomegyesület iratai (Továbbiakban = MFME) 3. cs. 57. 5 OL Z 899. MFME 43. sz. 66. cs. — 57—59. 4 Berend T. Iván—Ránki György: Magyarország gazdasága az első világháború után 1919—1929 (Bp. 1956. Továbbiakban = Berend—Ránki: M. o. gazdasága) 372. és Gunst Péter: A gabonatermelés nagyságának alakulása Magyarországon 1920—1938) (Történeti Statisztikai Közlemények 1967—1968) 379. 442