A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - Varga Gyula: A kender termesztése és feldolgozása Hajdú-Biharban

bihari falvakban egyik felhasználási módja az úgynevezett csepűguba szövése volt. A csepűmadzagból szőtt csepűgubát Kismarjában az első világháború előtt szegény emberek, főként pásztorok a hűvös őszi napokon viselték. A szövés A kenderfeldolgozás végső célja a vászon megszövése. Vidékünkön a szövésnek egészen az 1950-es évekig igen intenzív hagyománya élt, valójában minden parasztasszony tudott szőni. A szövés technikájának leírására néprajzi szakirodalmunk kisebb gondot fordít.''

9 A szövés eszköze a szövő vagy esztováta. Vidékünkön mindenütt a lábítós, vízszintes szövőszéket használták,

50 bár annak falvanként és korszakonként más és más változatait ismerték. A ma fellelhető típusok kb. 200 esztendőnek a változásait tükrözik. A változtatások magát a szövési alapelvet nem érintették, csupán a szövő stabilitása, valamint a kényelmesebb és gyorsabb munkavégzés követelményei irányába hatottak. A változásokat alkatrészenként figyelhettük meg. A szövő részei a következők: 1. A talpak. Ebből kettő készült, kb. 10 X 20 cm-es átmérővel s kb. 200— 300 cm hosszúságban. A régi szövőtalpak nagyobbak, vaskosabbak, erősebbek voltak, mint az újabbak. Régen lábuk nem volt, hanem közvetlenül a földön feküdtek s hogy el ne csúszkáljanak, le kellett őket cölöpölni a földhöz. így a szövő olyan alacsony volt, hogy nagyon sokszor a szövő asszony lába részére gödröt kellett a földbe ásni. Ezt a típust nevezték talpas vagy szánkós esztovátának, mivel a talpak végei nagyon sokszor szánkószerűen f elf elő görbültek. Az ilyen szövőszék nagyon könnyen elmozdult s akkor ferde lett rajta a szőttes, de kényelmetlen is volt rajta dolgozni. Ezért már a XIX. század második felétől előbb kisebb, majd mind nagyobb, végül már kb. 30—40 cm magas lábakat csináltak neki s több helyen olyan szilárdan összerögzítették, hogy nem kellett lecölöpölni, mert a talpak egymástól nem mozdulhattak el. Kényelmesebb lett a szövés is, mert már egy alacsony széken, vagy magának a szövőszéknek a végén ülhetett a szövő asszony. (19. a, b kép.) 2. A zubolytartók a zubolyokkal. A talpak hátsó és első végén, néha a lábak meghosszabbításával alakították ki azokat a 60—100 cm magas faoszlopokat, amelyekbe a fonalat, illetve majd a megszőtt vásznat tartó fahengereket, az úgynevezett zubolyokat (egyes helyeken zubboly) helyezték el. Az újabb, lábon álló szövőszékeken az első zuboly közvetlenül a talpba volt beleépítve. Az egykori zubolytartó helyett egy simára lekerekített keresztfát illesztettek a két talpfa közé: a leszőtt vászon ezen át csúszott le a talpba illyesztett zubolyhoz. (20. a, b kép.) A régi szövőszékeken a hátulsó és az első zuboly hasonló volt, vagyis a kb. 6—8 cm átmérőjű fahengernek az egyik végén egy négyszögletes, vagy nyolcszögletesre lefaragott bunkót képeztek, ezt két irányból átfúrták, s ebbe a furatba illeszkedett a vetőszálakat feszesen tartó pálca. Mivel a lyukak segítségével így csak legkevesebb egy negyed fordulattal lehetet a zubolyt fordítani, szükség volt finomabb állítási lehetőségre is. Ezt a szerkezetet az első zubolyon helyezték el. Állt egy kb. 40 cm hosszú fából, melynek egyik vége a zuboly furatába illeszkedett, másik, lapos részét kb. 20 cm hosszan átvésték. Ebbe a vésetbe beleilleszkedett egy lapos, sűrűn átlyuggatott fa, melyet szövéskor a szövő 49 Sok faluban a fonal elkészítése után magát a szövést valóban takácsokra bízták. Vö. Gönyei, 1936. 10. 50 A Bodrogközből ismereteit függőleges szövőszékre vonatkozó adatot megyénkben nem találtunk. Szolnoky, 1954. 195—199. A lábítós szövőszék történetéhez 1. Endrei, 1957. 309—329 292