A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - Varga Gyula: A kender termesztése és feldolgozása Hajdú-Biharban

a kévéket leállongatták, kúpolták, hogy a víz jól lecsurogjon róla. Ez abból állt, hogy a kévék tövét szétterítették, hogy a saját lábukon megálljanak. Mire az utolsó kévét is kiszedték, kimosták, az eleje már megszikkadt. Ezt lehetett szekérre rakni s hazavinni. A kivetés éppen úgy, mint az áztatás a családnak, kisegítő napszámosokkal együtt is, kb. egynapi munkát jelentett. Otthon, az udvar napos részében a kévéket újra kiteregették, s mindaddig így hagyták, míg csontszárazra ki nem száradtak. Eső elől mindig fedél alá kellett rakni, sőt még az éjszakai harmattól is óvták, ezért rendszerint esténként is fedél alá rakták. Akkor volt jó az áztatás, ha száradás közben a kévék megrogytak. Ilyenkor könnyű volt törni (Zsáka). A teljesen megszáradt kévéket száraz, szellős színben, eresz alatt, padláson tárolták mindaddig, amíg a törésre rákerült a sor. Törés A rostnyerés első és egyben legfontosabb mozzanata a törés, illetve a tilolás}

9 E mozzanattól kezdve a kenderfeldolgozás már kizárólagosan női munka, abba férfiak alig kapcsolódnak be. A törés hagyományos eszköze egész területünkön a törő, illetve a tiló. Egyes falukban a durvább munkára alkalmas eszközt nevezik törőnek, a finomabb, másodszori törésre használt eszközt tilónak, tilolónak, a két fogalom azonban keveredik, főként megyénk északi felében. A bihari részeken a tiló elnevezést nem használták.

20 A törőnek két alaptípusát ismerték:

21 a fogazott és a sima élű törőt. Általában mindkét típus áttört törzs-zsel vagyis a vesétekbe illeszkedő nyelvvel készült,

22 bár kivételesen Fülöpön találtunk fogazatlan élű törőt deszkás megoldással is, amikor a törő törzsét két, illetve három keményfa deszka alkotta, amelyet a talpba illeszkedő, a lábat helyettesítő fába csapoltak. (2. kép.) A fogazott élű törők mindig kettős áttöréssel, ennek megfelelően kettős nyelv-vei készültek, s a törzsbe befúrt négy lábon álltak. A változatok a nagyságban, a nyelvek szorosabb vagy lazább illeszkedésében, a nyelveket mozgató bunkó, illetve az ebbe illeszkedő fogók kiképzésében vannak, esetleg a törő törzsének a díszítései mutatnak változatos képet. (Általában feliratokat és geometrikus díszeket alkalmaznak.) (3. a, b kép.) A sima élű törőnek ismerik az egy áttörésű, tehát egy nyelvű és a két áttörésű, kettős nyelvű változatát. A kettő között minőségi különbség is van: előbbit a durvább, másodikat a finomabb munkákra használták. Szűkebb tájegységünkön az egyes törőtípusok között nehéz lenne pontos határvonalat húzni. Annyi azonban szembetűnő, hogy a fogazott élű törő inkább megyénk déli részére, Debrecentől délre jellemző, annyira, hogy itt a fogazatlan, sima élű törőtípust nem is ismerik. Debrecen környékén, és megyénk keleti részében mindkét típust ismerik, sőt mindkét típusnak több változatát is használták. Itt gyakran a fogazott élűt mondják törőnek s a sima élűt tilolónak. Az északi, főként a Tisza melléki falvakban fogazott élű törőt általában nem használnak, hanem rögtön a sima élű tilolóval kezdték a törés műveletét. A törés igen nehéz fizikai munka volt, mégis kizárólagosan nők, asszonyok vagy eladó lányok végezték. Ezért a nagyobb gazdák szívesen fogadtak törő asszonyokat, akik napszámban vagy résziben végezték el a sokszor hetekig tartó munkát. Magát a törés munkamenetét az eszköz megszabta: a kévét három-négy marokra szétszedték, s annak előbb a vastagabb, majd a vékonyabb végét, a 19 A Berettyó-melléki bihari falukban a tiló, tilolás szavakat nem használják, de a törő alá hulló alja kendert tilószakadék-nak nevezik. Szolnoky, 1972. 69. Nem használják a vágás kifejezést sem. Babus, 1957. 215. 20 Vö. Szolnoky, 1972. 43—97. 21 Szolnoky szerint Európában is a népvándorlás során bejövő keleti népek bőrtörő eszközeinek hatására terjedt el. Szolnoky, 1972. 73—97. 22 „Áttört törzsű tiló" Szolnoky, 1972. 47 skk. 267