A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Természettudomány - Lovas Márton: Frakcionális automata talajcsapda kifejlesztése a „Síkfőkút Project”-en

4. Gödör csapda Egyszerűbb változatánál egy nagyobb vesszőkosarat megtöltenék avarral, korhadó anyagokkal, esetleg még valamilyen kisebb állat hulláját is beleteszik, vagy más, a csalétkezésnél leírt csalogató anyagot, az egészet jól meglocsolgatják a nagyon intenzív szagú amylacetáttal és ezután leássák a földbe. Hasonló, de jóval nagyobb mennyiségű korhadó anyagot ásnak el a gödörcsapdába is. Ez egy 2 méter mély nagy gödör, amit a korhadó anyagokkal való feltöltés után egy hónapig betemettek. Ez alatt az idő alatt a gyűjtő kijár ide és vízzel is meglocsolja a betemetett gödröt. A feldolgozás módja a kosár- és a gödörcsapdánál azonos. Egy hónap után mindkét csapdát kibontják, a benne lévő korhadó anyagokat rovarrostán kirostálják, a kapott rostrátumot sűrű szövésű vászonzacskókba rakják és beszállítják a laboratóriumba. A bogarakat ebből az anyagból a különböző futtatók felhasználásával nyerik ki. Ezek azon a megfigyelésen alapulnak, hogy a bogarak igyekszenek a hűvösebb, nyirkosabb helyek felé vándorolni. Egyes futtatókban a fény vonzó hatását is alkalmazzák. Az egyik legrégebben alkalmazott futtatókészülék az Ormay Sándor-féle „Insectophobus". Ez egy háromszög alakú bádogdoboz, aminek az egyik sarkához lehetett a gyűjtőüveget csatlakoztatni. A rostrátumot a készülékben lévő drótszitára terítették szét, majd a tetőt feltéve lezárták. Benne az anyag fokozatosan kiszáradt, ezért a bogarak kimenekültek belőle és előbb-utóbb a gyűjtőüvegbe kerültek. Segítette a folyamatot, ha a gyűjtőüvegbe nedves itatóspapírt is tettek. Az üveg felé vándorlást a fény vonzó hatása is segítette, mert a készülék gyűjtőüveg feletti részét üvegezéssel készítették. Később ezt a készüléket többen is módosították, így Bérlése egy fémből készített hengert használt, amiben egy lámpa (petróleum, borszesz, gáz stb.) melegítette az anyagot. A melegítés meggyorsította a rostrátum kiszáradását, de éppen a gyors száradás miatt sok, főként az apró rovarok közül elpusztult. Hasonló készülékeket szerkesztett Krause, majd Tulgren is, akik a melegítés kíméletesebb módjait alkalmazták (vízfürdő, villanyégő). Azonban ezeknek a korai típusoknak a legnagyobb hátránya megmaradt és ez nehézkes szállíthatóságuk, illetve hálózati áramhoz kötöttségük volt. Manapság a Winkler—Moczarsky-féle hordozható futtatókat alkalmazzák. Ez lényegében egy nagyméretű vászonzsák, amibe fel lehet akasztani a rostrátumot tartalmazó hálóból készült zsákocskákat. Ezekben az anyag lassan kiszárad, a bennük lévő rovarok kimásznak és a futtató aljára felkötött gyűjtő-üvegbe kerülnek. Gyorsítható a folyamat, bár a ragadozó rovarok miatt nagyobb gondosságot igényel a kivitelezés, ha a gyűjtőüvegbe vizes itatóspapír csíkokat teszünk és élve futtatjuk ki az anyagot. 5. Űsztatás A rostált anyagban lévő állatok „dúsítására" ezt a módszert Normand használta először. A kirostált anyagot lassan egy tiszta vízzel telt edénybe süllyesztve a benne lévő rovarok a felszínre úsznak, ahonnan merítőhálóval lehalászhatok és tárolózsákokba rakhatók. Ezt az anyagot, ami nemcsak a rovarokat, hanem más, főként növényi eredetű uszadékot is tartalmaz, kell aztán kifuttatni. Winkler a további feldolgozásnál óvatosságot és a lassú kiszárítást ajánlja. Az úsztatásos módszer egyik újabb módszere a zoocönológiai kutatásoknál a talaj fauna vizsgálatára kidolgozott Bérlése—Balogh-féle kisózásos módszer. Ez a talajmintában lévő apró és a mintában megölt állatok maradéktalan kinyerését biztosító módszer. A talajmintát, ami alkoholban áll, az alkohol lecsurgatása után kisebb adagokban, telített konyhasóoldatot tartalmazó üveghengerbe rakjuk, majd jól összerázzuk. Ezután hagyjuk a földet leülepedni. A benne lévő rovarok a folyadék felszínére emelkednek, ahonnan könnyen leönthetők. A leöntést 8