A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Lévay Botond: Tücsökzene. A költői személyiség néhány kérdése

Lévay Botond Szabó Lőrinc: Tücsökzene. A költői személyiség néhány kérdése 1. Az életút megszerkesztése Tulajdonképpen nem a Tücsökzene papírra vetésével kezdődik Szabó Lőrinc gyermekkorának megidézése. A költő 1939—1943-ig az Űj Időkben folyamatosan közöl visszaemlékezéseket a gyermekkor idilli világából, s ezek az anekdotikusepizodikus történetek pontos prózai megfogalmazásai már a Tücsökzene egyes későbbi ciklusainak. (46—48, 62—63.) Más esetben régi versélményét (Nagyanyám) — ami az életrajzba beilleszthető — újra fogalmazza. (86 Nagymamánál) Az Űj Időkben írott egyik cikkében már kirajzolódik a mű koncepcionális terve — Egy eltűnt városban; „Ügy látom, egész életrajzi regényre való emlékezés rajzik föl lassanként bennem.". A háborús években mégsem születhetett volna meg a Tücsökzene. Az életrajz filológiai adalékainak, epizódjainak feltárásánál sokkal lényegesebb az egész művet létrehozó élmény állandó, pulzáló feszültsége, a visszaemlékezés egységesítő kohéziós ereje. Bár ekkorra látszólag ez is kialakult a költőben. A „tücsökzene" szó először — állandó asszociációkat biztosító élményként — egy 1936ban, a Különbékében megjelenő versben fordul elő, az Éjszakában. Az eredeti ihletforrás ugyan megvan, de ekkor még a vele való élményazonosulásra várni kell az érett férfikorba lépett költőnek. Szabó Lőrinc számára 1945 nemcsak a magánember életszakaszában, hanem költői pályaképében is fordulatot hozott. Életének és költészetének jelentős szakasza lezárult. Az új politikai és művészeti körülmények, lehetőségek között Szabó Lőrincnek ténylegesen is számot kellett adnia múltjáról. Életére és költészetére visszapillantó költő számadása és magyarázata a Tücsökzene, mely természetesen nem külső, hanem belső parancsra jött létre. A múlt megidézésének már kialakult objektív lehetősége most a költői számvetésben aktualizálódhatott, a költői személyiség biztosította a tárgyilagos élményrendszerezés líraiságát. A tücsökzene felfedezése ezért hat varázsütésszerűen Szabó Lőrinc termékeny lírai pillanatában: 1945. augusztus 14-én, kedden (345 Töredék: A tücskökhöz). Ezt a bizonyos lírai szituációt, a költői személyiség készenlétét és nyugalmát a Szabó Lőrincet ért első támadások, vádaskodások elülése, azok bölcs lélekre valló „megemésztése" készítette elő. (A hivatalos számonkérő tárgyalások után születtek folyamatosan és nagy számban a „tücskök".) Fodor Ilona idézi Szabó Lőrincet, aki a „tücsökzene" élmény feloldó, a költőt ért bántásokat közömbösítő zenei varázsát nevezte meg egységesítő ihletforrásként: „Süket, aki nem hallja ki versemből, hogy nincs benne semmi indulat, semmi vád és semmi önsajnálás. Süket, aki nem érzi, hogy az a faág is zeneivé hangolódott bennem, azzá, ami az egész Tücsökzene lényege... Mozart nekem túlságosan tökéletes. Az ő ereje csupa aranyág. Az az erdő pihenő, de nem menedék; nincs egyetlen faág, amire — ha úgy adódik — fel is kötheti magát az ember."

1 Ugyanakkor a Tücsökzene nem „tiszta" költői munka, hiszen a megidézett gyermekkori és a felnőtt személyiség természetes, fejlődés-változás szülte konfliktus helyzetein túl az állandó önkontroll mélyíti-tudatosítja a lírai áramlás medrét. A Tücsökzenét létrehozó lírai szituáció nemcsak a költői számvetés élmény1 Fodor Ilona: Tücsökzene Szabó Lőrinc emlékezetére = Alföld, 1975. 11. sz. 78. 481