A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Tóth Béla: Maróthi György történelemtanítása és régiségtani előadásai

(1588—1653) és Perizonius (1651—1715) munkáit is, valóságos kis filológiai értekezésben fejti ki valamennyiükétől eltérő meggyőződését. * * * De hogy Maróthi nemcsak a klasszika-filológia legkiemelkedőbb alkotásait forgatta, legjelesebb művelőit ismerte, mutatják előadásainak szövegén, utalásain kívül a Prolegomena következő megjegyzései is: ... „páratlan munkát szentelt az attikai régiségeknek Franciscus Rous vagy Rossaeus, kinek könyve angolul maradt ránk, s eddig csak belga (holland, T. B.) tolmácsolóra talált (6.1.)

39

, s kissé odább: „Érdemei miatt meg kell említeni Evverhardus Heithius Elburgo Peldrust, aki a tudomány nagy kárára élete virágjában elhunyt", s aki a homéroszi antikvitásokat gyűjtötte össze négy könyvben

40 Maróthi ezeket valószínűleg eredetiben olvasta, hiszen mint leveleiből tudjuk, jól tudott angolul is. 4 Maróthi „post absolutas Graecas" az Antiquitates Romanae előadásához fogott, minden valószínűség szerint az 1741-i őszi félév kezdetével. Bár természetesen e műben is sok egyező vonás található az Antiquitates Graecaevel, a munka több tekintetben eltér amattól. Pl. itt is jelentkeznek a „philológia sacra" szempontjai, de az előbbinél sokkal kisebb mértékben. A módszer is nagyjából egyező, itt is találkozunk pl. az etimologizálással, de a másik munkánál jóval kevesebb alkalommal, viszont a történetiség mintha jobban érvényesülne. A legnagyobb különbséget azonban egy új szempont, a jog, a római jog megnyilvánulásainak részletes bemutatása jelenti. A mű a „De Űrbe Roma" с fejezettel kezdődik. Ezután a philológia sacra igényeinek megfelelően a „De Romanorum religione" с IL caput következik, de tárgyával ide csatlakozik a „De Sacrificiis" с III. caput is.

41 Itt szól az istenekről, istentiszteleti helyekről, papokról és segédeikről, végül az istentisztelet eszközeiről és az áldozatokról. Ezek a szakaszok azonban itt már jóval kevésbé részletezők, mint voltak az Antiquitates Graecae-Ъеп. A két rész mindössze 118 oldalt tesz ki. Nem foglalkozik pl. szerzőnk részletesen az istenekkel, eredetükkel, tulajdonságaikkal, melléknevükkel, inkább csak csoportosítja, felsorolja őket, mintegy hat oldalon. Sokkal behatóbban, de ezeket sem túlzott aprőlékossággal, tárgyalja az istentisztelet végzésére szolgáló helyeket (Templa, Ara stb., 18—30. 1.) s az istentiszteleti módokat (Adoratio, Supplicatio, Sacrificia). A caput legnagyobb részét azonban a papi testületek ismertetésének szenteli (37—114.1.). Itt rangjuk és fontosságuk szerint sorra veszi a papi testületeket a pontifexektől a „Ministri sacerdotum" különböző fajtáiig. Megmagyarázza a név eredetét, a testület kialakulását, választásuk vagy kinevezésük módját, teendőiket, hatáskörüket, jogi helyzetüket, ismerteti jelvényeiket, ruházatukat. Ilyen pl .a Pontifex Maximusra vonatkozó rész. (40—41. 1.) — A papokról szóló fejezetet a „Vasa sacra", szent edények с rész zárja le. 39 Franciscus Rous (1579—1659) az etoni kollégium tanára. 1637-ben még mint oxfordi diák kiadta Archeológiáé Atticae Libri VH. c. művét. (J. A. Fabricius: Bibi. Gr. XIII. k., 756.) 40 Evvehardus: valószínűleg arról az Otto Everardról van szó, aki 1743-ban kiadta Papinianus, a híres római jogász életéről szóló művét. De diis vialibus (Hala-Magdeb. 1714) c. műve megvolt Maróthi könyvtárában. 41 A szöveg beosztása nem egységes. Az elején caputok sorával kezdődik (I—

V. c), aztán Pars IL, Pars III. feliratú részekkel folytatódik, s ezeket osztja caputokra. Nyilvánvaló tehát, hogy a Pars II-ig terjedő rész Pars I-nak tekintendő, csak e rész fölé a szerző elfelejtette fölírni e szót. 457