A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Tóth Béla: Maróthi György történelemtanítása és régiségtani előadásai

Mint korábban is jeleztük, bármennyire előtérbe helyezi is szempontjait, Maróthi nem áll meg a „philologia sacra" határainál. Már Prolegomenája első soraiban kiemeli, hogy „a görögséget az irodalom és tudomány dicsősége is a többi népek elé helyezi: Görögország népeiben volt valami kiváló és természetadta ragyogó képesség a nemes tudományokhoz (művészetekhez) és igen erős törekvés a bölcsészet művelésére. Megvolt a hadi dicsőség kiemelkedő ékessége s a legnyájasabb, az emberiesség teljességén alapuló erkölcs (szokások). Végül a hajózásban és kereskedelemben való nagyszerű jártasság" (2.1.). Minden későbbi művészet, tudomány náluk veszi eredetét. De tudja azt is, hogy a vallási dolgok szemmeltartása, figyelemmel kísérése szélesebb, világi jelentőséggel is bír, mert ezek körében „maradnak fenn leginkább az ősi nemzetek legelső intézményei", minthogy ezek változnak legkevésbé az idők folyamán (19.1.). Hogy a vallási régiségek körén messze túl tud látni, azt nemcsak a Prolegomena idézett szavai tanúsítják, de az olyan szakaszok is, mint pl. az „Omnium Nobilissima Athenae", melyben Athén fejlődését és történelmi jelentőségét adja elő (80—81. 1.). Természetesen legérdekesebbek és legjellemzőbbek ebből a szempontból a Civilia, Militaria és Domestica с részek egyes szakaszai. Ezek a szakaszok ugyan, mint már jeleztük, többnyire rövidek, s alig többek lexikális meghatározásoknál, de ahol a szerzőnek szinte személyes, nyomatékos mondanivalója van, ott nem sajnálja a szót. Ilyenek pl. a Civilia с résznek (Pars II.) első §-ai. Maróthi ugyanis történeti rendben tekinti át a görög állami intézményeket, itt is természetesen szinte kizárólag Athénéit, s ennek során legelőször „De regio imperio" beszél öt eléggé terjedelmes szakaszban (453—461. 1.). Rendkívül érdekes és jellemző, amit itt a királyi hatalom kialakulásáról, fejlődéséről, a trónöröklésről, a királyválasztásról, a hatalom isteni eredetéről stb. mond. „Minthogy minden ember a senkire sem ártalmas szabadság veleszületett érzékével (sensu) felruházva az életnek és halálnak ugyanazon feltételelével, minden megkülönböztetés nélkül jő a világra, semmi sem nyilvánvalóbb, minthogy a természet törvényénél fogva mindnyájuk joga egyenlő, és semmi másnak, csak a törvényes és közös egyetértéssel létrehozott uralomnak juttat helyet. A hatalom legfőbb méltósága tehát egykor mind a természet, mind a gyakorlat szerint, mind pedig az állandó szokás folytán a népnél volt (fűit penes populum). Régen a nagyapáknak, az apáknak s ezek elhunyta esetén az első szülötteknek különleges tekintélye volt a családban, melyet nem csupán a korral járó előjog, de főleg a zsenge és tehetetlen gyermekek gondozásának és nevelésének gondja is juttatott és a szentírások is megerősítik. Ezután mivel a második sarjadéknál a családok nemzetségekké növekedtek, a közös haszon arra tanította őket, hogy vagy a civódások elcsendesítése végett — ezek ugyanis az emberek gyűlöletre és ellenségeskedésre való hajlama miatt nemcsak a polgárok, de testvérek és rokonok között is felütik fejüket —, továbbá a hadviselés vagy olyan közös veszedelem elhárítása céljából, amellyel vadállatok, szomszédok, rablók vagy idegenek fenyegették őket, főembereket (principes) válasszanak, s annak a szabadságnak egy részét, melyet egyenként hiánytalanul bírtak, elvéve, ezekre ruházzák. Hatalmukat azonban a nép, mint az ügyek legfőbb bírája és ura erősen körülírta, és szilárd törvényekkel meghatározta. Később aztán ezek vérszemet kapva törtetés és gonosz mesterkedések révén, gonosz (itt nincs kitéve a szó), a törvények zabiáit nem tűrő emberektől támogatva, a törvényes hatalmat, melyet a nép egyetértéséből kaptak, mérhetetlenül megnövelték, hogy az már alig különbözött a zsarnokságtól. Ezekből a kezdetekből fejlődött ki aztán apránként a polgárok szabadságának összezúzásával a tekintélynek és az uralkodói hatalomnak az a súlya, mely már régen megerő26 A végső következtetést Maróthi nem mondja ki nyíltan, de ezek az elvek Kálvin zsarnokölési teóriájával (1. Makkai László: A Bocskai-szabadságharc és a kálvini reformáció. Ref. Egyház, 1973. január 1.) és a puritánusok politikai elveivel tarta450