A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Művészettörténet - Sz. Bíró Katalin: Hat festmény a Déri Múzeumból

rizontnál találkozó ég és föld tere. A csoportoknak a föld, az ég csak hátterül szolgál, a föld szinte síkként feszül ki mögöttük. A megfestett horizont jóval fentebb húzódik a figurák terének horizontjánál. A talaj különböző árnyalatú részletformái, színben kissé módosulva, de szinte töretlenül folynak tovább az ég részletformáiba. S hogy mennyire háttérként szerepel a talaj, az is mutatja, hogy a baloldali csoport fölött, mintha fentről lepedőként meghúzták volna, megemelkedik, aminek itt nyilvánvalóan nem téri, hanem ritmikai funkciója van: elkerüli, hogy a baloldali csoport a jobboldalihoz nagyon hasonlóan metssze a horizont vonalát, s így ritmusbeli monotónia keletkezzék. Ugyanakkor a kevés szín (szürkék, sötétbarnák, zöldek, szürkészöldek, szürkésbarnák, csupa olyannyira tört szín, hogy inkább színes szürkéknek, semmint szürkével megtört színeknek tetszenek, ezeknek azonban igen gazdag változatai), a figurák ruházatának, a talaj részletformáinak megfestésében olyan gazdag variációkban fordul elő, ami konok csendességgel földúsítja a kép érzelmi töltését. De ez semmiképpen sem teng túl a formák által keltett érzéki benyomáson, nem ébreszt a nézőben a negyvenöt márciusi földosztáshoz kapcsolódó asszociációkat — mint ahogyan az emberek sem „az ezer éve áhított" föld terében mozognak. Pál Gyula festményeiben a néző nem találkozik olyan hevesen katarktikus hatású festői megoldásokkal, mint a Kokas Ignácéiban. Ez a kép is felemás emberképet teremt. Pál Gyula azok közé a nemzedéktársai közé tartozik, akik, ha városban élnek is, ezernyi láthatatlan szállal szorosan kapcsolódnak származásuk, indulásuk színhelyéhez, életformában, életfelfogásban egyaránt. Ha érzik is a lelkiismeret-furdalásos elszakadás gyötrelmeit a visszahozhatatlanul megváltozott falutól, számukra ez az elszakadás soha nem tűnik annyira végérvényesnek, ha vágynak is egy eltűnt, idillikusnak tetsző boldogság után, ezt soha nem érzik olyan keservesen reménytelennek. A mindennapok hangulatiság át meghatározó „mikrovilág" álmos és tunya és nem változott meg annyira, hogy ne bukkanhatnának egy-egy tárgyban, tájban, személyben nosztalgiákat hordozó, ébresztő valóságdarabokra. Ez a nosztalgia olyannyira magatartásuk alapelemévé válik — volt már erre példa újabbkori történelmünkben —, hogy még a változásokat is ennek ködén át tekintik. Vecsési Sándor: Magános ház (farost, olaj 100 X 140 cm) „ ... csendes, fanyar, próbálkozó festészet..." — 1977-ben jellemezte így Rózsa Gyula Vecsési Sándor munkásságát.

8 Vecsési Sándor festészete kötődésében és kifejezésbeliségében inkább Pál Gyula, mint Kokas Ignác festészete rokonának tűnik. Bár ő is nagyvárosi festő, a faluhoz való ragaszkodása, nosztalgiája és elsősorban a falu életének „emberi dolgai"-val való azonosulási készsége nem engedik, hogy festészetében elérje a Kokas Ignác képeiben megfogalmazódó magatartás ellentmondásos egyensúlyát, az „elszakadt és elszakadni soha nem tudó", az „örökké búcsúzó és örökké ragaszkodó" küldetésvállalást. Vecsési Sándor nem jutott el a „megszenvedett-meggyőző nyugalom"-ig,

9 képeit a végig nem harcolt, eredményre nem jutott vagy csak féleredményeket elért szükségszerű harc katarzis nélküli, feloldódást nem hozó feszültsége tölti fel. Festészetében a mértaniasan egyszerűsített formák nem válnak kérlelhetetlenül rideggé, uralkodik rajtuk a felület megmunkálásának líraisága, a puha formakapcsolódások, a tónusérzékeny színvilág. Ugyanakkor Vecsési kockáztatóbb, merészebb festői temperamentum mint Pál Gyula, a bevált és esetleg saját korlátaiként értelmezhető kifejezésmódon túllépve újabbakat keres. S hogy továbblépése sikerrel biztató, azt a Magános ház című olajfestménye is bizonyítja. 8 Rózsa Gyula: Négy portré. (Budapest, 1977.) 34. 9 Rózsa i. m. 1978. 26. 421