A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Művészettörténet - Köteles Pál: Balogh István (Egy méltatlanul „elfelejtett” festőművész)

Köteles Pál Balogh István (Egy méltatlanul „elfelejtett" festőművész) Balogh István az első világháborút megelőző éveknek egyik legígéretesebb festő egyénisége volt. Amint Mezei József rámutatott: „Korán ráterelődött érdeklődése a szecessszióra, s még müncheni tanulmányai előtt, előképzettség híján is, eljegyezte magát a szecessziós ábrázolás-eszménnyel, melynek vonzásköréből élete végéig nem szabadult." Önemésztő alkat volt. Lelki roppanékonyságát súlyosbította, hogy az első világháború számára is nagy megpróbáltatást jelentett, kétszeri behívást is, és azt a sovány vigaszt, hogy tüdőbaja miatt mentették fel véglegesen. A Tanácsköztársaság idején a nagyváradi kultúrdirektóriumban vállalt szerepe miatt két évtizeden át nem részesült megbocsátásban. Egy ideig az emigránsok keserű kenyerét ette Bécsben, Münchenben, Nürnbergben, Budapesten és máshol, de hoszszabb időre távol a szülőföldtől képtelen volt alkotómunkára berendezkedni. A számkivetettség mély lelkiválságba sodorta Balogh Istvánt. A politikához — a Tanácsköztársaság idején vállalt közművelődést szervező munkája nem ellenbizonyítéka ennek — semmi érzéke nem volt, így kellően védekezni sem tudott. Földönfutóvá lett, de gyökeret sehol nem tudott ereszteni, mindig vissza akarta magát plántálni abba a földbe, a honnan haj szálgyökereit is kiszaggatták. Három évig (1935—1938) élt a Békés megyei Ecseg-pusztán, majd ezt követően két évig Debrecenben. A békési táj és az új ismerősök nem tudták pótolni Nagyvárad urbánus levegőjét, az ottmaradt barátokat. Debrecenben sem érezte magát igazán otthon. Pesszimizmusa elhatalmasodott rajta, olyannyira, hogy néha hónapokon át ecsetet sem vett a kezébe. Ügy érezte, hogy egyensúlyát vesztve (sarkából) „kizökkent az idő". Már munkára képtelen öreg korában mondta, hogy a Shakespeare-i mondást mindig szerette volna „megfesteni", az emberi tapasztalásnak ezt a döbbenetét valamiképpen megfogalmazni a képzőművész eszközeivel. Egyetlen alkotásban maradéktalanul soha nem sikerült, de munkái egy részének, a legjobb alkotások egy jelentős részének ismeretében, mégis meg lehet kockáztatni a fölvetést, hogy az életmű tükrözi a sarkából kibillent időt. Ha mindenképpen egy stílusirányzathoz óhajtanánk kötni munkáit, akkor vitathatatlanul a szecessziót kellene megjelölnünk Balogh István stíluseszményeként. Igaz, nála akkor bontakozott ki teljes pompájában ez a mindmáig eléggé nem értékelt stílus, a maga gazdag díszítettségével: kompozíciós bravúrokkal és fantasztikus színhatásaival, amikor a szecesszió mint stílusirányzat már nem volt képes önmagát újrateremteni és már egy új diadalmas irányzat, a posztimpresszionizmus indult világhódító útjára. A művész társtalan világbadobottságának is tulajdonítható az egyre önemésztőbb, nyugodtan leírható, szerzetesi magábazárkózás. Alkotómunkája egyenetlen intenzitású. Mint már jeleztem, néha hónapokig nem festett, aztán kényszeredetten, de végtelen türelemmel készítette miniatúráit, elefántcsontra festett portréit, városképeit, a különleges Balogh István-i világot. A legcsodálato387