A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Történelem - Szücs Ernő: A Gazdák Sütődéje Rt. 1911–1944 között

Szűcs Ernő A Gazdák Sütődéje Rt. 1911—1944 között Közvetlen célunk ugyan egy kenyérgyár bemutatása, de törekvésünk a szakma — amelyből kinőtt és amelyben benne élt — körülményeinek az ismertetése is. Emiatt dolgozatunk két fő részre tagolódik, nevezetesen a szakma debreceni helyzete a Gazdák Sütődéje létrejötte előtt, illetve az üzem alapítása, működése. I. Háziipari — kisipari műhely — gyári jelleg A magyarság mai hazájában való megtelepedése idején már ismerte a földművelést. A középkor során főként búzát és rozsot termelt, de a kása növényeket is (köles, muhar) felhasználta táplálkozásához. A Gellért legenda igazolja, hogy a kézi erővel hajtott „malom", tehát a lisztkészítés is ismert volt népünk előtt. Sőt 1061-ből pedig bizonyítékunk van arra, hogy legkésőbb a XI. századtól a vízimalmok is használatban voltak már hazánkban.

1 Az újkortól új növények honosodtak meg mezőgazdaságunkban, mint a hajdina, tatárka, illetve pohánka, majd a XVIII. századtól kezdve a kukorica és a burgonya. Ezekre a termékekre — elsősorban azonban a búzára és rozsra — alapozódó, fejlett magyar sütőipar létét számos egykorú forrás igazolja. Takáts Sándor idézi pl. a XVI. századról szólva ,hogy „... a kakati cipó... messze földön elhíresedett, mert olyan fehér volt, hogy még Németországban sem tudtak ilyen fehér cipót sütni."

2 Az ország azonban 1526 után majd kétszáz évre hadszíntérré vált. A lakosság gyakran kényszerült elhagyni eredeti lakhelyét. Nádasokba, erdőkbe menekült. Jórészt felhagyott a földműveléssel, és a gazdálkodás színvonalában visszaesve halász, vadász, gyűjtögető életmódot folytatott. Mások, ha falvaikban maradtak is, de inkább az ellenség elől elhajtható, biztonságba helyezhető állatok tartására rendezkedtek be. Mindezek összhatásukban, fejlődésében törték meg a sütőipar számára alapanyagot adó növénytermesztést. Ennek ellenére a magyar kenyérnek több méltatása is fennmaradt a hódoltság korából. Evlia Cselebi — a költői túlzásoktól ugyan nem mentes török utazó — leírásában így tájékoztat pl. a debreceni kenyérről: „... főképp pedig tiszta fehér cipókenyere, mely olyan, hogy a világ negyedrészén nincs párja." Leírása további részében a kenyér fehérsége mellett dicséri annak nagyságát is. (Közbevetően érdemes felfigyelni arra, hogy a későbbi idők szakírói is mindig kiemelten tesznek említést a cívis város kenyerének jóságáról, de nagyságáról is. —) Evlia Cselebi művében azonban nemcsak a debreceni, hanem az ország más tájainak kenyeréről is elismerően szól (Gyöngyös, Nagyvárad, Nagyszombat stb.). Mégis nála is, de más, Magyarországot ismertető leírásokban is általában országosan első helyen említik a debreceni kenyeret, így Palugyai Imre 1853-ban megjelent, hazánk szabad királyi városait ismertető művében a következőket írta: „...a debreceni fehérnép is kenyérsütése által világhírnevet vivott ki magának, s méltán, mert valamint szinte általa főzött debreceni 1 Veress Eva: Adalék a kenyér történetéhez (Sütőipar, 1970. 1. sz.) 24—39. 2 Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI—XVII. századból Bp, 1961.) 48. 319