A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Történelem - Sápi Lajos: Névtelen debreceni építők

pallérral —, aki írni-olvasni nem tudott, csak a számokat ismerte és a rajzok olvasásához értett, s annak ellenére nagyobb építési munkák végzését irányította eredményesen. Az épületre szállított különböző építési anyagok elszámolására kis négyzetes keresztmetszetű fenyőfa pálcikákat készített, amelyet fogójánál félig bemetszve és a pálcika felét lehasítva annak kisebb részét a fuvarosnak átadta. A szállított anyag minéműségének megfelelő rovás jellel látta el a pálcika fogóját amit magánál tartott, és minden szekér szállítmány beérkeztekor a fuvarosnál levő lehasított pálcika részt hozzáillesztette az eredeti darabhoz és a zsebkésével egy rovást metszett bele úgy, hogy az mind a két fél részt egységesen megjegyezze. Szombaton az elszámolás alkalmával összeillesztették az egyes részeket és a járandóság kifizetése — aszerint, hogy „mennyi volt a rováson" — vita nélkül megtörtént. Balogh István a „Debrecen" (Magyar műemlékek)

3 című könyvében még úgy említi, hogy „A XVIII. század elején az első nagyobb építkezéshez, a Kistemplomhoz, még Pestről hoznak kőművest és ácsot. Az 1740-es évektől kezdve azonban feltűnik az első helybeli építőmester, Genovai János. Nevéből következtetve valószínűleg felsőolaszországi származású volt. A század második felében azonban a magán- és középítkezés már el tud tartani néhány mestert, 1775-ben három kőműves mester, 15 legény és négy inas dolgozik a városban. Ebben az időtájban alakult meg a céh is, amelyben azonban egyidőben soha sincs több kéthárom mesternél. A tagok kivétel nélkül katolikusok és német nevűek, jövevény voltuk nyilvánvaló. Ismertebb egy van köztük: Rachbauer József György bajorországi beköltöző, 1779-ben veszi fel a polgárjogot és 1788-ban lép be a céhbe. 1798-ban halt meg." Az elmúlt évek során végzett kutatások eredményeként a fenti megállapítások azonban ma már némi kiegészítésre szorulnak. Ugyanis az 1600-as évek végén, még a török hódoltság idejéről ismeretes, hogy Debrecenben egy család — a királyi harmincados — kivételével egységesen reformátusok laktak. így a városban szükségessé váló építési munkát tanult kőművesek, illetve az itt lakó gyakorlott — foglalkozás nélküli — emberek végezték. Amennyiben komolyabb szerkezetű, főleg emeletes épületek létesítésére került sor, úgy elkerülhetetlen volt tanult szakember alkalmazása. Minthogy számtalan emeletes épületnek ismerjük a rajzát, sőt néhánynak reánk maradt a bontás előtti fényképe is, mint a régi városháza, kollégium, Dobozi-ház, Komáromi-ház, Vay-ház, amelyek valóban szaktudást igénylő szerkezettel készültek már az 1500-as években; így nem lehet vitás a városban működő kőműves szakemberek jelenléte. De nemcsak a lebontott épületek tanúskodnak e megállapítás mellett, hanem bizonyságul szolgál a Vörös Hadsereg útja 29. szám alatti Szabadság étterem, volt egykori „Kardos féle csapszék" és a Széchenyi utca 6. szám alatt levő Diószegi-ház is, amelyek igazolhatóan még az 1600-as években épültek. A Széchenyi utca 6. számú ámbitusos egykori postamester lakóháza jellegzetesen nyújtott keresztboltozatának szerkezete pedig megegyezik a Kossuth utca 18. szám alatti régi Balog-ház utcai részének földszinti boltozatával, amelyet 1826—28 között építettek át egyemeletesre. Minthogy az egykori földszintes rész az 1700-as évek elején épült, így az itt alkalmazott jellegzetes boltozati rendszer amellett tanúskodik, hogy ez az építőgyakorlat a városban már korábban kifejlődött. A Caraffa pusztító csapatainak elvonulása után 1686-ban a korábban összeírt 2247 jó karban levő épülettel szemben már csak 935 polgárházat, 460 zsellérházat, 64 jóravaló házépületet, 604 középszerű házat, 336 romlásnak indult földalatti „gúnyhót" és 361 teljesen elpusztult létesítményt tüntet fel az egykori felsorolás. Ezen kimutatásból az tűnik ki, hogy kisebb részben készültek az épületek téglából és túlnyomó többségük könnyen éghető anyagból létesültek, amelyek tűz vagy ellenséges rombolás következtében könnyen elpusztultak. Űjjáépí3 Balogh István: Debrecen. (Budapest, 1958.) 24. 213