A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Néprajz - Voigt Vilmos: A folklór és az irodalom kapcsolata a magyar állatmesékben

(41a), „Neked azért ez példa tanúságot tezen" (53b), „It mijnde(n) ez példából tanwsagot wegijen." (62b), „Ez példa aad mijnde(n)nek ijt olij tanúságot" (65b), „Ez példa magát olij emberre forgattija" (66a), „Ez példa embernek nijlwa(n) meg ielentij." (73b), „Ez példa mijndennek azt nijlwan mongija." (88a). Ez a szerkesztési mód különösen azért fontos számunkra, mivel rávilágít Pesti és a történetek viszonyára. Az adatok vagy közvetlenül az „Értelme" soraiból kerültek ki, vagy a mese szövegében van hasonló szerepük. Látni ezekből, mennyire nem önálló gyönyörködtetés lehetett Pesti célja, mennyit gondolt a példára. Ennek minden bizonnyal történeti gyökerei vannak. Magáról a jelen formáról csak annyit, hogy epikánk egésze ismert hasonló megoldásokat, különösen a tizenötödik—hetedik század során. Azt azonban nem állíthatjuk, hogy ez a forma népi lenne. Még inkább nyilvánvaló ez a következő két mese végződéséről. Népi meséinkben — és általában is a népmesében — gyakori a magyarázó befejezés, amelyben a mesélő a mese tárgyát vagy történetét a valóság egy elemével bizonyítja, vagy éppen a valóságot magyarázza a mesével. Az ilyen etiológiai történetek minden bizonnyal állatmeséink legrégibb rétegéhez tartoznak. Nem vehetjük azonban népi eredetmagyarázásnak Pesti mesevégeit. A denevérnek a madarak és négylábúak háborújában részvételét említő mese végén a madarak megbüntetik az áruló denevért, „hogij soha a madarak ewtet kewzijkbe ne fogadnak, ees hogij nap wijlaggal soha ne iarhatna. Ez az oka hogij chak estwe iaar." (23b). Még inkább nyilvánvaló a sajátos szerkesztés a következő meséről. A ganajtúróbogár megsemmisíti a sas tojásait. „Ees mongijak hogij ennek okaert a keselijw soha nem toijk a kor, mijkor ez fele bogaraknak iarasok wagijon." (70b). Az utóbbi mesében különösen „mondják" szó teszi kétessé a szerkezetet. A mindkettőben előforduló „ok" pedig, különösen a tizenhatodik század első felében nem lehetett népmesei kifejezés. Gyakran fordul elő a mesék tanulságának leszűréseként, egyben mesevégzőnek az „így leszen dolga", vagy egy ehhez hasonló kifejezés. Ezeket is az általában vett epikum formáinak tarthatjuk. „Vgij leze(n) dolga mijnde(n) bolond polgárnak" (11a), „Igj lezen am annak dolga barátom kij magát elhijzij" — mondja a szamár a lónak (23a). Hasonlít ehhez a formához a következő: „Igij iaar ez wijlag." (26a). Visszatérő elemként több ízben is feltűnik a „méltán lőn" szerkezet is. „Meltan lewn igij dolga pubteneuerenek." (23b). Külön csoportot képez azoknak a mesevégeknek sora, amelyben közvetlenül is erkölcsi buzdítást mond el a szerző a mese tanulságos befejezéseként. Természetesen ezeket egyáltalán nem tarthatjuk népieknek. Formájuk nyilvánvalóan különbözik a népi meseszövegek didaktikus befejezéseitől. „Mijnde(n)nek ew magát iol meg kel rostalnij"(21a), „Azért mijndentek meg elegegijek az ewnnen zerencheijeuel." (36b). Más formában fejeződik ki ugyanez: „Kérlek vediol ezedbe, ees ted élbe tegzedbe Ees légijén minde(n)koron ez, emlékezetedbe, Hogij mijnt az erdew kart ne walij, chelekedetedbe." — csak az első és utolsó mondat tartható hagyományosnak — (25b). Kifejezheti mindezt a „látod-e?" — forma is. „Latodé hogij egij tag, masnekijl nem lehet" (25b), „Ladde hogij egijmassal). minde(n) iot kel te(n)newnk." (38a). Különösen a 17. századtól válik gyakorivá az ilyesfajta szerkesztés: „Bolonsag embernek olijrol tewrekednij." (59a). Mindezek mellett egyéni összeállításban szerepelhetnek egyes elemek az ilyesfajta befejezésben: „Azt mongijak, hogij ha el hagijod ezedet — Fogija kar nagij meg nijtnija fijledet." (29a). Mindezek a példák nyilvánvalóan mutatják, hogy Pesti a korabeli epikus hagyomány irodalmi formáinak változatos felhasználója, jó ismerője. Népi nyomainak igen csekély száma azt bizonyítja, hogy minden irodalmi ismerete ellenére se hatott rá közvetlenül a népi mesemondás. Különösen lényeges ebből a szempontból egyéni hozzátoldásainak, affabulációnak elemzése. Amikor azonban ezeket kibővíti (53b, 56a, 62b), egyáltalán nem gazdagodnak a népi kapcsolatú elemek, sőt gyűjteményében egyetlen helyen fűzve megjegyzést értelmezéséhez, ott is irodalmi hagyományt, Midász király történetét említi. (47a). Igen sajátos az a tény is, hogy a fentebb említett stíluseajátosságok közül nem annyira a katexochén népi mozzanatok, mint inkább az annak is vehető; nem a speciális sajátosságai, inkább a korabeli epika egyes mozzanatai tűnnek elénk. Arra következtethetünk ebből, hogy elemegyezéseinek jelentős része bizonyára nem Pesti megegyezése a néphagyománnyal, hanem a kor irodalmi és népi szókincsének, stílusának és egyáltalán vett szemléletmódjának viszonylagosan egymáshoz közelebb állását mutatja csupán. A folklór és irodalom egykori kapcsolatát akkor is éppúgy tartalmazza ugyan, mint hogyha minden bizonyossággal Pesti Gáborénak tudhatnánk átvitelüket, azonban itt csak 301