A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Néprajz - Voigt Vilmos: A folklór és az irodalom kapcsolata a magyar állatmesékben

hagyományozódásában általában ugyan nem, de elemeiben, részeiben annál inkább népivé válik és ilyen módon hagyományozódik. Igen jól látható ez például a német nevek esetében, ahol az állatoknak az ilyen epikumban szokásos emberi nevei évszázadokig széles területen elterjedtek. 5. Az állatmese a reformációtól Már az ezópusi hagyomány kiadásainak felsorolásakor feltűnt, mennyire megnő az ezópusi meséknek a jelentősége a reformáció után: kiadásaik sokasodnak és nagyra értékelik etikájukat, a nevelés egyik fontos eszközének tekintik. Maga Luther említette, mennyire fontos és hasznos olvasmány az ezópusi mesék olvasása, és személyesen buzgólkodott mielőbbi német fordításukon.

76 Különösen a német nyelvterületen ez a kor az ezópusi mesék fordítgatásának, versbeszedésének kora. Alkotásaik

77 közül nem egy Európa több nemzetének irodalmára is hatott. Már ezek a mesék sem tekinthetők népieknek. Még kevésbé áll ez az olyan műköltők által írt mesékre, mint amilyenek a francia Lafontaine, az angol Gay, a német Lessing vagy az orosz Krilov. Lessing és Lafontaine hatottak ugyan a magyar irodalomra is, erről később még esik szó, az ő meséiknél azonban már nincsen szó sem a népi jellegről: világosan és egyértelműen irodalmi alkotások ezek, legfeljebb itt-ott, utalásokban vagy hangvételben találunk folklór elemeket. Különösen Lafontaine terjedt el közülük: csakhamar igen sok nyelvre lefordították gyűjteményét, és arról is tudunk, hogy olykor a népnél is kedveltté váltak ezek.

78 6. Összefoglalás Az eddigiekben azokat a meserétegeket vettem sorra, amelyekkel számolnunk kell, ha a folklór és irodalom kapcsolatának a magyar állatmesékben megmutatkozását akarjuk vizsgálni. Nem esett szó a természeti népek állatmeséiről, mítoszairól, még akkor sem, ha ezek igen közeli rokonságban állnak az itt említettekkel,

79 és nem esett szó a rokonnépek állatmeséiről sem, hiszen sem a nép, sem a kutatók nem ismerik ezt irodalmi forrásként. Igyekeztem rámutatni arra, hogy az állatmese, egyszer belekerülve az irodalom folyamatába, hogyan változik meg lépésről lépésre: a még népinek is tekinthető Aiszóposztól napjaink teljességgel irodalmi állatmeséjéig. A hagyomány többszörösen összetett volta kívánta meg, hogy előbb a forrásokat rendszerezzük. Lássuk most, egyelőre hipotetikusan, milyen hatások képzelhetők el a magyar állatmese irodalmi sajátosságaiként. Az indiai, egyiptomi állatmese közvetlen szájhagyománnyal aligha jutott hozzánk. Az iráni, örmény, héber szóhagyomány már éppenséggel eljuthatott, de ennek sem találni nyomát. Az antik állatmese a ránk maradt források szerint (!) csak a görög népnél tekinthető népmesének. Ennek szóhagyományozás útján hozzánk kerülése azonban mind ez ideig ismeretlen. Ha az állateposzok meglétét nem kötjük kizárólag a németséghez, elesik az az eddigi feltevés, hogy az erdélyi szászok, mint annak természetszerű megőrzői, továbbíthatták volna a magyarokhoz is. Nem látszik valószínűnek, hogy olyannyira eltérő körülmények között, mint amilyenek a 10—12. század német és francia vidékei és hazánk között fennálltak, ennek lehetősége lett volna. Mindezek a hagyományok tehát, ha felbukkannak népmeséinkben, igen valószínűleg korábbi-későbbi irodalmi közvetítésről árulkodnak. Az úgynevezett északi állatmeseciklus — ha nyoma kimutatható — szintén csak ilyen módon kerülhetett hozzánk, leírva nem lévén. Kézenfekvő az is, hogy a környező népek a feltételezett észak-balkáni—közép-európai mesedialektus állatmeséit, a szláv (főként a keleti szláv) népek pedig a keleti állatmesedialektus szájhagyományozott anyagát folklór folklór közvetítéssel származtathatták át a mesekincsbe. Különösen a környező népeknél elképzelhető az irodalom, főként a népi és irodalmi között félúton álló 76 BP IV. 278. 77 Alte Deutsche Tierfabeln. Passim. 78 Liungman 31. 79. Bleek. 19* 291