A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Történelem - Ács Zoltán: Debrecen sajátos útja a szabad királyi várossá válásig

Acs Zoltán DEBRECEN SAJÁTOS ÚTJA A SZABAD KIRÁLYI VÁROSSÁ VÁLÁSIG Az ország három részre szakadásával Debrecen sajátos jogi helyzetbe került, amely egyrészt politikai múltjából, korábbi földesúri jogállásából, másrészt pedig az új politikai helyzetből adódott. A szerző a tanulmány elején áttekinti a legfontosabb mezővárosi privilégiumokat és azt vizsgálja meg, hogy Debrecen ezek közül melyikkel rendelkezett. A szabad bíróválasztás jogát először I. Lajos adományozta a városnak 1361-ben, amit három év múlva megerősítettek. Mátyás király 1458-ban megengedte a városnak, hogy pereit a tárnokmester, illetve tanácsadás végett Buda város elé vigye. A harmincadvám-mentességet is Mátyás adományozta a városnak 1477-ben, ugyanakkor egy 1405-ben kelt oklevél szerint a várost nem mentették fel az udvarlátás költségei alól. Zsigmond király 1405-ben Szent György és Nagyboldogasszony napjára országos vásárjogot ad a városnak. A szabad végrendelkezési jogot Szilágyi Erzsébet adományozta a városnak 1467-ben. A szabad királyi városokhoz hasonlóan a városnak önkormányzati joga volt. A mezőváros nemesi birtokokat nem szerezhetett. Ezt az általános jogelvet azonban a privilégiumokban és a szokásjogban rögzített ius speciale többször áttörte, így a város birtokai a 14. század elejétől fogva egyre inkább bővültek. A szerző részletesen leírja a város birtokszerző tevékenységét. A birtokadományozók között királyok is szerepelnek (például Hunyadi János és Mátyás), de nem biztos, hogy az adományozók ezeket a privilégiumokat nem mint földesurak adományozták a városnak. De épp e szerencsés helyzet következtében — néhány királyunk a városnak földesura is volt — magasabb színvonalra emelkedhetett Debrecen, mint a többi földesúri mezőváros. A szerző felvázolja azt a sajátságos politikai helyzetet 1526 után, amely következtében mind az erdélyi fejedelem, mind a magyar király és hódításai révén a török is igényt tartott a város adóira, szolgáltatásaira. A háromfelé történő adózás, a politikai zavarok, a hadjáratok nyomában járó robotok, fuvarozások, élelmezések, fosztogatások és sarcolások komoly áldozatokkal jártak. A debreceniek e bizonytalan politikai helyzetből nem mindig húzhattak hasznot, sőt gyakran kárát látták annak, hogy országhatárok találkozásánál élnek. A debreceniek ebben a kilátástalan politikai helyzetben célravezetőbbnek tartották a megalkuvást, mint egy esetleges fegyveres ellenállást, amely a stratégiailag kedvezőtlen helyzetben levő város számára nem ígérhetett sok sikert. A Wesselényi-féle összeesküvés bukása után bujdosók százai kértek bebocsátást a város falai közé, akikkel azonban a környező falvak jobbágyai is beszivárogtak Debrecenbe. A császári tábornokok a bujdosók egyik fő fészkét látták Debrecenben, s ezért több ízben megsarcolták a várost. A Thököly-felkelés idején a kurucokat is kénytelen volt a város elszállásolni, bár azok több ízben is zárt kapukra találtak. A szerző részletesen felsorolja a városra nehezedő adófajtákat, a töröknek, az erdélyi fejedelemnek történő adózást, majd Debrecennek a királyi Magyarországhoz fűződő viszonyát vizsgálja. Debrecent a megélhetés kényszere, a külső politikai körülmények és belső, saját gazdasági érdekei késztették arra, hogy akkor is támaszkodjék a magyar királyra, amikor (1538 óta) Erdély fejedelmének tartozott hűséggel. Az 1691. december 4-én kiadott Diploma Leopoldinum Debrecent 165 éves elszakadás után ismét a Habsburgok uralma alá helyezte. Bár a város jogilag már a Habsburgok uralma alá tartozott, — a török közelsége (1692-ig maradt Váradon) nyomasztólag hatott a városra. 1691 után a város lakóinak véleménye megoszlott a követendő politikát illetően. A plebejusok között sok volt az egykori kuruc, a reformátusok a szabad vallásgyakorlást féltették, ezért osztrákellenesek voltak. A politikusabbak viszont és a város azon rétege, amely csak hasznot húzhatott a Habsburg-barátságból, felismerték, hogy a török hatalma eltűnőben van, ezért osztrákpártiak lettek. Várad eleste után a szenátus fellélegzett és nyíltan a Habsburgok oldalára állt, hűségéről biztosította I. Lipótot, aki 1693. április 11-én szabad királyi városi jogot adományozott Debrecennek. 1693-ban Gyula még török kézen volt és a vár tehermentesítésére Galga tatár szultán végigpusztította a Tiszántúl déli és középső részét. Ez különösen a bihari hajdúvárosokat és Debrecent érintette. Az „áruló" város nehéz helyzetbe került. A város vezetői elmenekültek a veszély elől, mire a város plebejus elemei körében felkelés robbant ki. A töröktől korábban kapott oltalomlevél mentette meg csupán a várost a teljes kifosztástól. 115