A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Irodalomtörténet - Tóth Endre: Két év Oláh Gábor életéből (1909. július–1911. június)

olyan erőtlenül beszélt, hogy nem értette senki. Egyetlen fölemelő dolog történt: a nemzet földbirtokot adományozott az ünnepeltnek. Az agg író azonban nem sokáig élvezhette az ünneplést: két hét se telik el s már a haláláról számolt be naplójában Oláh. Élete egész volt, állapítja meg, ha nem is olyan nagy író, mint egyesek hiszik. Bizonyos, hogy bölcsőjénél ott állottak a kellem istennői, a gráciák. Emberkerülése, magányossága, agglegény volta miatt furcsa hírek kezdtek szállongani akkoriban Oláh Gáborról városszerte. „Egyesek azzal gyanúsítanak — jegyezte föl —, hogy néma bűnbe estem, másik csapat pederasztának gúnyol, harmadik a legborzasztóbb perverzitással vádol, hogy saját testvéremmel volt, van vagy lesz viszonyom." Az a baj, tépelődik tovább, hogy se paraszti fajtájához nem bír már lehajolni, se úrrá nem tud fajulni, „hogy az ugatókkal együtt ugathasson... Ha tudnák az emberek: mit dolgoztam öt esztendő alatt! És hogy éltem tizenkét esztendeig!" * * * Kenyéradóival, a református egyházzal és a kollégiummal való konfliktusa 1910 áprilisában újra kiéleződött. Fizetésemelés iránti kérelmét elutasították. Naplójában halálos keserűséggel ad számot kálváriájáról. Szinte coriolánusi szavakkal szidalmazza szülővárosát és annak vaskalapos intéző hatalmasságait: „Debrecen, és az ő lelke: a konzervatív-halott Kollégium ma is csak hű önmagához. Április 29-én eldőlt itt a sorsom egyszer s mindenkorra: nincs a kollégiumnak szüksége rám; ha nyolcszáz forintért sínylem a napnak 7 óráját négy poros fal között: maradhatok; ha nem: mehetek. Milyen nagyszívű vagy te, átkozott Debrecen!. .. A könny kifacsarodik a szememből, hogy harminc éves koromra ennyire bírtam vinni. Óh, hogy szégyellem magamat... Tizenhárom éves koromtól csupa tusakvás az életem. Hét évig az apámmal állottam lélekgyilkoló harcot, mert nem akart iskoláztatni, nem akart „urat nevelni" a fiából; négy évig az élettel csatáztam szívem szakadtáig Pesten, s most hatodik éve, hogy a butasággal és lelketlenséggel állom a legiszonyatosabb, legelernyesztőbb harcot. Ha valaha fiam lenne: Debrecennek még a nevére sem tanítanám meg. Ez a város: mocsár; itt a lelkek piszkosabbak, mint az utcák... Csak tudnék hamarosan menekülni valahová, Pestre vagy akárhová

;

.. Olyan gyűlölettel gyűlölöm ezt a várost, amilyennel Coriolanus sem a maga Rómáját. Óh, kálvinista Róma! Pusztulj el Kálvinoddal együtt, ha a legszentebb emberi érzésnek, a megbecsülő szeretetnek vezéreddel együtt így hágsz a nyakára... S a Kollégium pohos, zsíros, felböfögő beszédű tanárai milyen ragyogó arccal újságolják: „Na, jól elverték a port Oláh Gáboron!"

22 Még ugyanarról a napról keltezve, amikor a fenti sorokat a naplójában rögzítette, levelet írt Erőss Lajos püspöknek. Elmondja, hogy nagy várakozással nézett az egyházkerületi közgyűlés elé, mert azt hitte, hogy öt év után véglegesítik állásában s fizetését is fölemelik. Most hallotta, hogy a gyűlés véglegesen elvetette az ő előmenetelét. Elpanaszolja, hogy öt év óta minden erejét és idejét a könyvtár rendbehozatalára fordította, másodmagával százhúszezer könyvet revideált, ötvenötezer cédulát állított ki, rendezte a kézirattárt, sőt ismert személyektől új szerzeményekkel gyarapította, vezeti a könyvtár adminisztrációját; „egyszemélyben igazgatója, kezelője, írnoka és szolgája ennek az intézménynek" — írta levelében. Azt is kifogásolta, hogy 1908-ban beterjesztett kérelmét csak két év múltán tárgyalták. Szerinte az ő hátratételében „tisztán személyi érdek játszik közre", mert a gazdasági tanács 1910. január 5-i gyűlésén azt állapította meg, hogy van fedezet az ő magasabb javadalmazására. Még súlyosabb vádakat is hangoztatott: „Ha ... az Elnökség mégis megfojtja ügyemet : akkor itt olyan szomorú becsületgyilkosságról van szó, amelyet nem volna jó napfényre hozni. Én nem tudom, kinek vagyok útjában, vagy kinek vagyok szálka a szemében, de azt megkövetelhetem az illetőtől a tisztesség és a férfiasság nevében, hogy nyílt sisakkal álljon szembe velem..." A fogalmazványra később, ceruzával még ezt jegyezte fel: „Roppant felháborodást keltettem vele. Ettől fogva teljes volt a szakadás egyházammal és a kollégiummal.

23

" 21 OG Napló II. 1910. márc. 22 OG Napló II. 1910. ápr. 23 Déri Múzeum, Oláh-hagyaték. Lásd még: Egy református püspöknek с versét a Viola elbukott c. kötetéből, 77. • 391