A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Irodalomtörténet - Tóth Endre: Két év Oláh Gábor életéből (1909. július–1911. június)

1909 szeptemberében kezdődött el hivatalával, a kollégiumi könyvtárral való konfliktusa. Ekkor már ötödik éve dolgozott ott évi nyolcszáz forintért. Már 1908 januárjában írásban kérte, hogy emeljék a javadalmazását a tanárokéval egyszintre, évi ezerkétszáz forintra, ígérte, hogy a doktori címet is megszerzi. Ekkor merült fel az a terv is, mely szerint az ő könyvtártiszti állását esztétika-irodalomtörténeti tanszékkel kötik össze. Erre a hírre azonban a családos akadémiai professzorok felzúdultak: mi lesz ebben az esetben az ő túlóradíjaikkal, az ötödéves hallgatók számára tartott előadásaik után? Pap Károly például, „ez a papírhártya ember" — ahogy az író jellemezte — méltatlankodva tört rá: „Volna lelked, Gábor?" Nem is lett a tervből semmi, Oláh nem taníthatott az egyetemen, melyet az akadémiából fejlesztettek ki.

5 Ekkor fejezte be Az utolsó Gaál című elbeszélő költeményét. Hőse, az élvezetektől megcsömörlött, spleen-es ifjú, szülei halála után egyedül marad gyönyörű kastélyában. Mindent, mindenkit utál, sajátmagát is gyűlöli. Szolgáival kutyábbul bánik, mint a kutyáival. Egy ízben a kastély udvarán megjelenik egy sudár termetű, szép parasztlány, Etelka, aki elbarangolt öccsét jött keresni a parkba. Gaál Endre meglátja — s a romantika receptje szerint — azonnal belészeret. Előbb ajándékokkal akarja meghódítani, szeretőjévé tenni, de a lány ellenáll. Ekkor megkéri feleségül, de kiderül, a lány már másnak a menyasszonya. Ebbe a hős belebetegszik. Karácsony éjszakáján cigánybandát fogad s az Etelkáék háza előtt muzsikáltatja magát. Ekkor meghűl, tüdőgyulladásba esik s meghal. — Gaál Endre a pusztuló úridzsentri osztály degenerált alakja, aki Etelka személyében a romlatlan, ősi parasztsággal egyesülve akarta felfrissíteni a maga pusztuló fajtáját. Ezt a témát fejtik ki később nagy epikai műveikben, érvényesebb társadalmi síkon, de bizonyos illúzióktól szintén nem mentesen Móricz Zsigmond, majd Szabó Dezső. A vers különben eleven fantáziára vallóan képgazdag, gyorsan pergő, fürge ritmusú nyolc-kilenc szótagos sorokban íródott.

6 1909 októberében Debrecenben járt Móricz Zsigmond. Találkozásukat Oláh így örökítette meg: „Itt járt a kis agyas-fejes Móricz Zsigmond, a Hét krajcár írója, aki egészen új szemmel kezdi nézni a falusi magyarságot. Csöndesen iddogáltunk az Angol Királynő udvarán, míg Móricz Pál, a hajdúság percegős pennája, rózsaszínű ködében táncolt előttünk a mámornak. Valami hét tagú banda húzta a fülünkbe őszies melancholiával. Ahogy hangtalankodva elnéztem ezeket a barna fiúkat: lassanként a Nyugat bandája alakult ki belőlök előttem. Az affektáltan hajladozó-rengedező prímás, aki azért meg tudja cifrázni: az Ady Bandi. A kontrása: Babits Mihály; a cimbalmos: ravasz szemű Móricz Zsiga; az öreg bőgős: Lengyel Menyhért; a brácsás: Balázs Béla; a pénzkunyeráló impresszárió: báró Hatvány Lajos úr... Móricz Zsigmond különben kapacitált a Nyugat nevében: térjek vissza hozzájuk. Nem. Most is fáj még az az istennyomorultja Fenyő Miska (sic!) marása. Majd. Valamikor. Vagy semmikor. Vagyok én már az, aki vagyok, úgyis."

7 Ebből két momentumot kell kiemelnünk. A hasonlat a cigánybanda meg a Nyugat vezérkara közt teljes egészében szerepel majd a Szegény magyarok című regényének abban a fejezetében, ahol Adyék egy éjszakai mulatozását festette le, a híres Három Holló vendéglőben. A Nyugat elleni fogadkozását, hogy nem ír nekik, nem sokáig tartotta be Oláh, mert már 1910-ben három versét s több recenzióját adta közre a Nyugatban, sőt ott ismertette nagy tanulmányban az új Ady-kötetet, a Szeretném, ha szeretnének-et. 1909. október 24-én zajlott le a Nyugat első debreceni matinéja, a Royal szálló termében. Géresi Kálmán tankerületi főigazgató, a Csokonai Kör elnöke megnyitójában úgy aposztrofálta a vendégeket, mint akik termékenyítő iszapot hoztak a magyar ugarra. A nyugatosok két „pillér-emberének" Adyt és Ignotust tartotta. Ignotus igen élesen határozta meg az új írói irányzat célját: az egyéniség felszabadítását minden téren. Oláhnak legjobban Tóth Árpád felolvasott versei tetszettek, amelyek „színesek, gazdagok, mélységes hangulatot fölverők. Benne sejtik sokan a Nyugat eljövendő mesterét". A közönség nagy tapssal jutalmazta Móricz Zsigmondnak két öreg magyarról szóló elbeszélését. Végül — írja bizonyos ellenszenvvel — „Ady sziszegte el pár jó-rossz versét, haj, nem a régi nagy már! A hetvenke5 OG Napló II. 1909. szept. 6 OG Napló II. 1909. szept. 7 OG Napló II. 1909. okt. 388