A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Történelem - Szűcs Ernő: Téglagyártás Debrecenben a kapitalizmus korában

fővárosában, illetve az akkori határszéli magyar városokban foganatosították. E politikát úgy értékelte — Vargha Elemér —, hogy abban az időben ez még érthető volt, hiszen a Monarchia hivatalos fővárosával szemben szükséges volt Budapestnek minden lehetséges eszközzel való fejlesztése. Ugyancsak szükséges volt a határszéli városokban a magyarságnak kulturális és gazdasági téren való segítése. De a politika eredményeként természetszerűleg maradt el a viszonylagos fejlődésében a trianoni határakon belül maradt rész. Debrecen különleges helyzetéről pedig azt írja a polgármester-helyettes, hogy a „város azelőtt virágzó ipara és kereskedelme, a világháborút megelőző állapothoz képest, nagyarányú visszaesést mutat a természetszerű fejlődés helyett." Ennek okát abban látja, hogy az egykori jó felvevő piacától a „Szilágyságtól, Erdélytől és más, ma elérhetetlen piacaitól elesett, és a valamikor az ország szívében nagy kereskedelmi forgalmi vonalak gócpontjában fekvő Debrecen, az országos forgalom végpontjává, csaknem határszéli várossá vált." Nyilván a szakirodalomból jól ismert egyéb okok is közrejátszottak a vásárló erő csökkenésében, a kereskedelmi forgalom gyengülésében, az ipari kapacitás kihasználatlanságában, ami összhatásában a szerves fejlődés helyett a sorvadást eredményezte. A Debrecen gazdasági életében bekövetkezett nagy visszaesést jól érzékelhetjük, ha — a már az előzőekben oly gyakran emlegetett levélnek — azt a részét idézzük, amelyben a polgármester-helyettes a városban megszűnt üzemeket sorolja fel: Állítása szerint teljesen megszűntek a világháború óta a Mezőgazdasági Gépgyár, a Debreceni Műbútor és Faárugyár, a Kuczik Gábor utóda Szalámigyár és Húsipari Rt, a bútorgyártással nagyban foglalkozott Debreceni Faipari Rt-nek a bútorgyára, az Első Debreceni írótoll és Fémlemezárugyár, a Magyar Kakaó és Csokoládégyár, az „Apolló" Cukorka és Csokoládégyár, a Török-féle pezsgőgyár, a makaróni és tésztagyár, a Király István féle konzervgyár, az „Adria" halkonzervgyár, az Első Debreceni Csipkegyár, az Első Debreceni Parkettagyár, a Vas- és Fémárugyár, a csavargyár, az egyik legnagyobb téglagyár, több nagy dobozgyár. Redukálta üzemét, úgyhogy jelenleg alig egy-két munkással dolgozik a valamikor nagyüzemű Debreceni Szabadalmazott Lópatkógyár Rt, beszüntette üzemét és a Falk-féle kefegyárral egyesült a Stern József és Testvére Kefegyár Rt, amelynek a munkáslétszáma százakat tett ki. Szünetel a Veréb-féle bőrgyár, amely talp-, zsíros- és szerszámbőrök nagybani gyártását végezte; megszűntek a nagy gyári ipar körében a Debreceni Újság nyomdája és a fésűgyár. A kisebb vállalkozások sorában is nagy a pusztulás, mert a tímárságok jelentékeny része, az egykor nagy forgalmú hizlaldák közül is számos megszűnt működni, visszafejlődött a vegytisztító fehérnemű-tisztításra vonatkozó része. Válsággal küzd a híres debreceni malomipar, melynek körében üzemszünetelés, végleges megszűnés és csőd fordultak elő, a téglagyártás, a lábbeli készítő ipar, a kovács, kerékgyártó, kötélverő, mézeskalácsos stb. iparok is a hanyatlás útjára jutottak; a nagy- és kiskereskedelem körében a csőd, kényszeregyezség, felszámolás, üzletbeszüntetés napirenden vannak.

11 Nyilvánvaló, hogy a városban ennyi üzem megszűnte óriási arányú munkanélküliséget teremtett, ami következményeiben maga után vonta a vásárló erő leszűkülését, gazdasági élet hanyatlását, amit csak tetézett az 1929-ben kezdődött válság további, 1930 utáni kiteljesedése. Az is nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között szó sem lehetett egy, a gyors fejlődésre, városiasodásra számító téglagyártó kapacitás kihasználásáról. A téglagyárak rentábilis működését már maga a világháború megszüntette. A közben még bővülő kapacitás (új gyárak alapítása) méginkább kihasználatlan maradt a háborút követő gazdasági pangás idején. A helyzeten alig számbavehetően enyhített az 1927—1929 közötti két év, amikor is valamelyes fellendülés volt tapasztalható. Ezt az újabb nekiindulást fékezte le, mondhatni állította le az 1929—1933. évi válság. A fellendülés néhány évének országos adatait vizsgálva Incze Miklós megállapítja, hogy a téglagyártás csúcspontja nem 1929-ben, hanem 1927-ben volt. Ennek okát abban látja, hogy 1927-re már jóformán tíz év óta szünetelnek a tatarozások, ez időre indult meg a külföldi tőke beáramlása, felszabadították az addig kötött lakbéreket, s ez új profitszerzés lehetőségét nyitotta meg a tőkések előtt.

12 11 Uo. 12 Incze Miklós: Az 1929—1933 évi világgazdasági válság hatása Magyarországon (Bp. 1955.) 159. 202