A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1977 (Debrecen, 1978)

Történelem - Benda Kálmán: Az uszkókok Tiszántúlra telepítésének terve 1605–1608-ban

Benda Kálmán Az uszkokok Tiszántúlra telepítésének terve 1605—1608-ban Az uszkokok és Velence ellentéteiről, sőt fegyveres harcairól, a XVII. század elején ebből származó politikai bonyodalmakról a Signoria történetét tárgyaló minden összefoglaló munka megemlékezik. Mindeddig azonban egy szó sem esett arról, hogy az uszkok problémának magyar vonatkozásai is voltak. Az alábbiakban ezekről szeretnék szólni. Elöljáróban talán nem lesz fölösleges, ha röviden összefoglalom az uszkok kérdés lényegét.

1 Az ozmán-törökök európai terjeszkedése mindenütt életre keltette a mohamedán hódítók és a leigázott keresztények, a „ráják" ellentétét. A nemesség behódolt, vagy ahol tehette, elmenekült, s a parasztság magára maradt az ozmán földesúri és állami elnyomással szemben. Sorsa különösen hadjáratok idején vált elviselhetetlenné: egyrészt mérhetetlen pénz és terménybeli szolgáltatások, másrészt főleg a tatár csapatok kegyetlenkedése mind többeket kényszerített az ellenállásra. Falvaikat odahagyva behúzódtak az erdőkbe, a hegyek vagy a nádasok világába, s onnan folytatták partizánháborújukat az ozmán hadsereg és megszálló hatalom ellen. A XVI. század elejére már mindenütt kialakult bizonyos katonai szervezetük, a földműveléssel részben vagy egészben felhagytak és szabad harcosokként a zsákmányszerzésből éltek. A Balkán félszigeten hajdúinak, hajdutinnak nevezték őket, a dél-orosz síkságon kozáknak, Magyarországon hajdúnak. Valamennyien a török elkeseredett ellenségei voltak, s változó szerencsével, de szünet nélkül folytatták a hódítók elleni harcot. Soraik gyorsan cserélődtek, az egyenlőtlen harc száz és ezer számra pusztította őket, de az elhaltak helyébe mindig újak álltak, számuk a XVI. század folyamán egyre nőtt. A török terület belsejéből évtizedes harcokban a határterületekre húzódtak, ahol a partizánháborúra több lehetőség nyílt, hiszen végső esetben menedéket találhattak a töröknek nem hódolt részeken. A kegyetlen sors őmagukat is kegyetlenné tette: a század végére már nemcsak a törököknek, hanem a keresztény lakosságnak is rémévé váltak. Szolgálatot vállaltak a török elleni végvárakban, ott találjuk őket a legkülönbözőbb hadjáratokban, de tartósan nem kötötték le magukat, és hallani sem akartak arról, hogy visszatérjenek a földesúri hatalom alá. A szabadságukért harcoló parasztokból zsoldos katonák lettek, akik annak adták 1 Az uszkokok történetére: Minucio Minuci; História degli Vschochi con i progressi di quella gente fino all' anno 1602. (Hely és év nélk. — Velence, 1602); Paolo Sarpi: Aggiunta all' História degli Uscochi di M. Minuci, continuata fine all' anno 1613 (Velence, 1676); P. Daru: Histoire de la République de Venise. III. (Párizs, 1826

3

) 263. s köv.; F. Racki: Prilog za proviest hravatskih uskoka (Starine IX. 1877. 172—256. 1.); Silvino Gigante: Venezia e gli Uscocci del 1570 al 1620. (Fiume, 1904); M. Kravjánszky: II processo degli Uscocchi. (Archivio Veneto 1929. 234. s köv.); Heinrich Kretschmayr: Geschichte von Venedig. III. (Stuttgart, 1934) 275. s köv.; Roberto Cessi: La Republica di Venezia e il probléma Adriatico (Nápoly, 1953); Alberto Tenenti: Venezia e i corsari. 1580—1615. (Bari, 1961) 13. s köv.; Uő.: Naufrages, Corsaires et Assurances maritimes ä Venise. 1592—1609. (Párizs, 1959) 26. s köv.; Monumenta Uscoccorum. Ed. C. Horváth. I—

II. (Zágráb, 1910—1913); Ld. még: Ph. Gosse: Histoire de la piraterie (Párizs, 1952) és /. P. Cooper, The Decline of Spain and the Thirty Years War. 1609—48/49. (Cambridge, 1970. The New Cambridge Modern History vol. IV.) 274—275. U< 195