A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Balázs Lajos–Hoppál Mihály: „... ismerem én ezeket a neveket ...” – Vallomás és életforma

Mi be voltunk osztva a műszaki (technische) századhoz, kik mind mesteremberek voltak a polgári életbe, iparos emberek, a tábori postán többnek járt újság. Az Est, vagy a Pesti Hírlap. Ezen munkához be volt osztva egy odesszai vállalat két tehergépkocsija, melyet két soffőr vezetett, ezek minden nap hazamentek, reggel pedig jöttek, többször pedig felváltották egymást, ezek mindig hozták a friss híreket az oroszországi helyzetről. Nálunk pedig voltak békéscsabai szlovák fiúk, akik tudtak velük érintkezni és így mindent tudtunk. A 6-os kassai huszárok, akikkel egy hadosztályban voltunk beosztva, lázadtak fel először, mert ezek felvidéki fiúk voltak Kassa környékéről és sok tudott a szlovák fiúk közül velük beszélni és a lakossággal is beszélgettek és így mindent tudtak. 1918. november 3-án vasárnap délután átjöttek hozzánk a б-os huszárok és arra birtak bennünket, hogy vonuljunk ki az odesszai kis vasúti állomás előtti térre, ami úgyis lett, az ezrednek minden százada odajött, de odajöttek a tisztek is és az ezred legénysége előadta azt, hogy vége a háborúnak és menjünk haza, amit a tiszti kar el is ismert és megígérte, hogy a fentebbi parancsnoksághoz továbbítja a kérelmünket, úgy hogy 5-én el is indultunk gyalog hazafelé saját felelősségünkre. Az én gyalogsági ágyús kis csapatom 24 emberből, 2 ágyúból, 4 lóból állott, melynek én mint káplár (tizedes) voltam a parancsnoka. A csapatban volt két ember békéscsabai szlovákul jól beszélő ember is, akik tolmácsom voltak. Mikor Odesszából kijöttünk egy orosz gyári munkás tájékoztatott bennünket, hogy melyik úton menjünk és hol vigyázzunk, mert itt sváb falvak is vannak, hol fehér gárdisták is lehetnek. Azért jöttünk gyalog, mert az odesszai vasútfőnökség nem tudott adni mozdonyt, aki hozott volna s gyalog egész nap mentünk, éjjel pedig az orosz falvakba egy helyen lepihentünk, erős őrséget állítottunk magunknak; egy pihenő után tovább mentünk, harmadnapon az orosz szegény paraszt, ahol pihentünk, figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert a következő falu sváb lakosságú és ott lehetnek fehérek is. Ahogy elindultunk és közeledtünk a faluhoz, a faluhoz közel megállít két ember és tudatja velem, hogy tovább így nem mehetünk, hanem adjuk le a fegyvereinket és kis ágyúinkat, a falu alatt olyan 18-20 emberük lehetett. Tudattam velük, hogy mi nem adunk le semmit, hanem mi tovább megyünk. Ez alatt a két ágyút az emberek lekapták a lovakról (előre meg volt beszélve) és a két ágyú legénysége a falu szélén gyülekező emberekre lövéseket adott le, ezek elszaladtak. Ezután a falura adtunk le lövéseket, úgyhogy két idős paraszt ember fehér keszkenővel kijött a faluból és megegyeztünk velük, hogy mehetünk tovább s mi kikerülve a falut, tovább jöttünk és biztosított menetbe egészen Szemerinkaig jöttünk, a falukba a szegény orosz parasztsággal tolmács útján beszéltünk, így mindent tudtunk s mind biztatott, hogy csak menjünk haza és odahaza is csináljuk meg a nép uralmát, majd ők segítenek ebbe. Mikor Szemerinkába értünk, egyenest a vasútállomásra mentünk, már ott találtuk a fél ezredet és ehhez csatlakoztunk. Jelentkeztem a parancsnoknál, leadtam a létszámot stb., aki azt mondta, hogy a két ágyút hozzam rendbe és ha kell használjuk. Vonat itt se akart lenni, a vasúti főnökség nem tudott adni, hanem egyik tisztünk megegyezett egy szabadságon lévő mozdonyvezetővel, hogy ő kerít mozdonyt és vonatot s hazahoz, 4 darab vágómarháért, 2 mázsa lisztért és 100 doboz húskonzervért. Úgy is lett, felét odaadtuk neki, rögtön lett mozdony s vagon, azonnal bevagoníroztunk. A mozdonyra felszereltek egy géppuskát megfelelő emberekkel és rögtön indultunk hazafelé és hozott a vonat bennünket, mi meg telve reményekkel jöttünk hazafelé. Komajecs-Podolszknál átvágódtunk a lengyel határon és Galíziába Potutori vasútállomáson leadtuk a fegyverünket november 27-én és Csapnál jöttünk át. Odáig mindig veszedelmes volt az út, november 28-án este 6 órakor érkeztünk meg Debreczen vasútállomásra, hol a Nemzeti Tanács fogadott bennünket. A társaság, kivált a nősök, családosok mentek haza, ki hogy tudott, éppen bent álltak a helyi vonatok. A fogadó bizottság fogadása után akik bent maradtak (a fiatalság) leginkább szórakoztak és szép ünnepélyesen bevonultunk a Csapó utcai kaszárnyába, hol vacsorával vártak bennünket és a szobákba, melyek kényelmesek voltak, jól kipihentük magunkat. 510