A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

kabérként szereztek a hegyvidéki románok tengerit falvainkban, hanem vásároltak is. Egyébként a tengeri takarmánynövényként való termelését alátámasztja a kiterjedt csalamádétermesztés. Az istállózó állattenyésztésnél a múlt század végétől kezdődően szecskázva etetésre használták. Szórványosan mislingnek is nevezték. A kiterjedt rétgazdálkodás mellett nem nagy jelentősége volt a lucerna és here termesztésének. A lucernát néhány nagygazda pihentetés céljából kétvagy méginkább háromfordulós földhasználat mellett már a múlt század közepétől kezdődően vetett. A lucernát kaszálás után a földön rendekben szárították. Általában mind a lucernát, mind a herét úgy kezelték mint a szénát. A szénatermelés eszköz- és szókészletét alkalmazták rájuk. Kötegyánban élénken élt annak emléke, hogy Fazekas László, Fazekas Dávid, Nagy Lajos és Felíöldi Lajos a lucernát karózták. Még arra is kiterjed a népi emlékezet, hogy számontartsa: a lucernakarózást a Fazekasok tanulták valahol és a másik két gazda tőlük tanulta el. Lényeges kultúrnövénye volt területünknek a kender és a len, bár ez utóbbit sokkal kisebb mértékben termesztették, mint az előbbit. Lent csak egyes uradalmak termeltek, például Nagygyantén. A kender termesztése sem volt egyenletes. Geszten például alig termelték, mert sok baj volt az áztatásával. Nemcsak azért, mert büdös volt, hanem azért is, mert zavarta a halászatot és állítólag az áztatás elősegítette az oly nagy károkat okozó marhavészeket. A marhavész egyik okozója állítólag az volt, hogy a jószágok a kenderáztatók fertőzött, betegséget okozó vizéből ittak. Az ilyen kendert nem termelő helyek, mint például Geszt, a kenderárut olyan helyekről szerezték be, ahol sokat termeltek; például Méhkerékről, Sarkadról és Erdély különböző részeiből. A kender és a len vetésterülete vizsgálati időszakunkban fokozatosan csökkent, sok helyen a felszabadulás idejére el is tűnt. A kender és a len termesztésének csökkenése igen lényeges gazdasági-társadalmi alapokon kifejlődött, sokoldalú népéletbeli változásláncolatok eredménye. A kapitalizmus nagy mértékben kifejlesztette az ipart. Az iparfejlesztés alapja a gépesítés volt. Ahol csak lehetett a kézimunka helyébe a gépi munka lépett. A gépesítés éppen a textiliparban kezdődött és ért el először magas fokot, nagy méreteket. Ennek következtében a szövőgyárak olcsóért sok vásznat, textilanyagot tudtak előállítani. Az időközben kifejlődött közlekedés pedig lehetővé tette, hogy az olcsó textilféleségeket messze földre is olcsón eljuttassák. Ráadásul a gyárakban készült vászon finomabb volt, már a kezdeti szakaszban is, mint a házilag szőtt kendervászon. Tehát a gyári készítmény nemcsak olcsó, hanem jó is és szép is volt. Ha felszámították a kenderrel való sok-sok fáradságot, munkát csak addig a pontig, amíg a fonal a szövőszékre került; be kellett látniok, hogy nem érdemes a kenderrel bajlódni, fonni, szőni, mert olcsóbban meg lehet a jobb, tetszetősebb anyagot a vásárokon, a boltokban venni, mint amennyibe így, házi készítésben kerül. A nők tehát abbahagyták a szövést, a fonalkészítést és az egész kendermunkát. Ennek következtében a kender vetésterülete erőteljesen csökkent és az 1910-es évektől kezdődően már csak a néhány kötélverő és a gyári feldolgozás céljára termeltek területünkön kendert. Így is tekintélyes nagyságú területen maradt még meg a kender, különösen Sarkadon, Kötegyánban, Sarkadkeresztúron és Okányban. Ezeken a helyeken az uradalmak termelték. A kendermunka, fonás-szövés legtovább - egészen a felszabadulásig - Méhkeréken és Mezőgyánban maradt meg. Itt, ebben a két községben a gazdák is vetették még a kendert, bár jelentéktelen mennyiségben. En450