A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

nek az az oka, hogy területünk legszegényebb települése Méhkerék volt és Mezőgyánban is igen sok szegény ember, család élt. A házi szövésű kenderruházat kiszorulásában a már említett gazdasági okokban rejlő fáziskülönbségen kívül nagy része volt a műveltségbeli körülményeknek is. Minthogy az anyagi viszonyok és műveltség is szoros kapcsolatban állottak egymással, ez nem is csodálható. A tankötelezettség minden akadálya, végrehajthatatlansága ellenére is éreztette hatását. A műveltségi viszonyokban a XIX. század végére, a századfordulóra óriási igényességben is jelentkezett. A nagyobb látókörű, a faluból, a hagyományos körből kimozdult emberek; férfiak és nők egyaránt „levetették" a hagyományos ruházatot. Igyekeztek alkalmazkodni az általánoshoz; a „divathoz". Érdekes, hogy a hagyományos anyagú és hagyományos formájú ruházathoz a nők ragaszkodtak inkább. Ez azzal magyarázható, hogy a gazdasági, társadalmi körülmények miatt a nők kevésbé mozdultak ki a falvak zárt világából, mint a férfiak, és társadalmi szerepük is kisebb volt. A tengerihez hasonlóan aránylag kevés krumplit termeltek a dél-bihari síkság falvai. És ugyanazon okból. Nem egy adatközlőnk a krumplitermesztést is nehéz, igen dolgos munkának mondta. Ebben a vélekedésben egy olyan szempont is érvényre jutott, amire máshelyről is tudunk párhuzamot említeni, az tudniillik, hogy a letűnt vízi világban kevesebb és könnyebb munkákat végeztek az itteni népek. A földművelés nehéz munkaként jelentkezett s különösen egyes növények, általában a kapások esetében, a földművelést nehéz munkának nézték.

30

' Az átállás nem volt könnyű és több esetben nagyon próbára tette a lakosságot. Közvetve hozzájárult ennek a vélekedésnek a kialakulásához az is, hogy területünk talaja sok helyt nem is nagyon alkalmas a krumpli termesztésére. Ahogy Geszten mondták: „a jó fekete földbe vétek vetni krumplit", a veres homok, ami ugyancsak elsőrendű talaj, akár a fekete föld „megint kár neki", a szikes, agyagos talajban pedig igen nehéz a munkája. Pedig az esetek többségében a krumplivetések odaszorultak minden faluban, kivéve a kerteket, ahol a háztartás számára termesztettek csak. Az uradalom kevésbé sajnálta a jó minőségű földjeit tőle. Szívesen vetett bele krumplit. Az uradalmak a krumplit nemcsak a városok piacaira, hanem a szeszgyárak és a hizlalók részére is termelték. Bekapálásukra sokszor hozattak munkásokat Szabolcsból, Csongrád környékéről. Köztes terménynek főleg tököt - úgynevezett marhatököt, sütőtököt és főzőtököt egyaránt - vetettek. A marhatököt is igyekeztek sertéshizlalásra felhasználni. A krumpli és a tök disznóhizlaláshoz való felhasználása nagy különbséget teremtett a hízott sertések között. A krumplin hízottat kevésbé becsülték, mint a kukoricán sárgultat. Emezt „tótbélú" disznónak titulálták. Ilyen hízókat a parasztok csak végszükségben vettek meg, mert se húsa nem volt, se zsírja. A húsa vizes, „szita", hús volt, a zsírja meg csepegős, alig volt képes megfagyni. Igaz, hogy az uradalmak hízóikat nem is a falvak népe számára hizlalták, hanem a nagy cégeknek Budapestre. De a nagyvágók is tartottak a krumplin tartott disznótól. Ezért aztán az alakult ki a század végére, hogy félhízásig krumplizták, tökkel etették, attól fogva pedig darázták a hízókat. Ezzel a módszerrel általában sok baj volt. A krumplihoz szokott disznók nem akarták megenni a kukoricadarát. Elvásott belé a foguk; nem ettek, fogytak. Kialakult ezért aztán a kevert forma is, például Nagygyantén, krumplit kukoricadarával keverve etettek a disznókkal. Meg kell még említenünk, hogy a krumplit az egész 307 A Békés vármegyei Régészeti Mívelődéstörténelmi Társulat Évkönyve 11. 47-49. 29* 451