A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

kalapácsos darálók voltak használatosak. Ilyeneket házilag is csinált egy-két ügyes ember a falvakban (Sarkadkeresztúr). A kézimalmok a felszabadulás idejére végképpen eltűntek. Ahol még meg is maradtak, a lomtárba kerültek. Legfeljebb az apró baromfinak, a majorságnak daráltak rajta kukoricát alkalomadtán. Kenyérgabonát Kötegyánban és nyilván a többi faluban is, az első és a második világháború alatt még őröltek kézimalommal. így játszották ki a közellátási rendelkezéseket. A szántóterület növekedésével, az ármentesítéssel megváltoztak a termelt növényfajták is. A régebben általános köles helyébe a kétszeres lépett. A kétszeres mindenkor biztos termést ígért. Az egyik fél, vagy a búza vagy a rozs miatt, nem lehetett nem jó időben vetni, méginkább aratni. Az itteni szélsőséges időjárást kiválóan bírta és így nem csoda, ha a kétszeres a Délkelet-Alföldön a XVIII. század közepétől fogva általánossá vált.

303 A kétszeres mellett ugyancsak a köles és a korábban nagy mennyiségben termelt lencse, borsó rovására, előtérbe került a tisztabúza is.

307

' Ezt is lényegesen nagyobb vetésterületen termelték már a XIX. század közepén, mint a XVIII. század elején. Kötegyán főterményei például 1839-ben fontossági sorrendben a következők voltak: kétszeres, tisztabúza, rozs, tengeri, kender és len.

305 Amint a felsorolásból is látjuk, a történelmi termények: lencse, borsó, köles már teljességgel hiányoznak. A gabonakonjunktúra csökkenése, illetve megszűnte után fejlődtek ki a kapáskultúrák. Például a tengeri is későn terjedt el, vált általánossá. A XVIII. század elejéről még igen gyér adataink vannak csak róla. Pedig vidékünkön már a XVII. század harmincas éveitől kezdődően ismerték. Gyuláról pedig 1649-ből van már kialakult termelésre adatunk.

m Terminológiája semmi egyénit nem mutat területünkön. Egyforma gyakorisággal nevezték tengerinek, kukoricának. A XVIII. század eleji adatokban „tengeri búza" néven is előfordult. Elterjedésének lassúságát talán abban kell keresnünk, hogy sok és nehéz munka van vele. A kukoricatermesztést ma is nehéz munkálatúnak mondják az itteniek s bár sokat termelnek belőle, aránylag mégsem annyit, mint más vidékeken. A tengeritermelés szoros kapcsolatát mutatja az istállózó, illetve a félistállózó állattartással, de különösen a belterjes sertéstenyésztéssel, hogy területünkön, ahol a szilaj, illetve félszilaj állattartás és makkoltatásos sertéstenyésztés viszonylag sokáig fennmaradt, a kukoricatermelés nem fejlődött arra a fokra, mint más területeken. Legtöbb tengerit termeltek Sarkadon és Ugrán, legkevesebbet Méhkeréken. A tengerit vidékünkön elsősorban takarmánynövényként termelték. Emberi táplálkozásra csak bizonyos esetekben és időszakokban használták (kora ősszel főtt tengerit, sült tengerit, télen főtt tengeriszemeket mézezve, cukrozva vagy csak magában; tavasszal pattogatott kukoricát ettek). A szegénység ételként is ismerte ugyan, de csak akkor ette, ha végső szükség vitte rá, a tengerilisztből készült különféle készítményeket: málét, csiramáiét, málépitét. Ellenben sok őrletésre szánt tengerit adtak az itteni gazdák a Bihar-hegységből, Belényes vidékéről idejáró román munkásoknak, munkabérbe. Nemcsak mun303 Giday Kálmán: A kétszeres. Ethn. LIII. évf. (1942) 3-4. Vö.: Pethe Ferenc: Pallérozott mezei gazdaság. I. (Sopron, 1805.) A Délkeletalföldön általánosnak mondja. 304 OL. Helytartótanácsi lvt. Dep. Urb. (C. 59) Tab. urb. Bihar m. több adata. 305 Fényes E.: Magyar Országnak... mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben i. m. IV. 40. 306 A Békés vármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat Évkönyve 9. 75. Vö.: Balassa István: A magyar kukorica (Bp. I960.) Több adata. (A mutató szerint). 29 Déri Múzeum Évkönyve 449