A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

ugarnak maradt. Az ugarokból itt is és minden más helységben is igyekeztek tömböt képezni; igyekeztek „oldalakra hagyni", de soha sem sikerült. A háromfordulós rendszer csak bizonyos mezőgazdasági fejlettségi fokon fejlődött ki. Minthogy a háromnyomásos földhasználat feltételei nem sok helyen voltak meg a kétnyomásos maradt az elterjedtebb, az általános. Az egyik fordulót ugarnak hagyták, de azt is felszántották. Talaj előkészítésként csupán szántottak, a trágyázás csak a század legvégén kezdett elterjedni, illetve általánossá válni. A trágyázás elterjedése összefüggésben volt egyrészt az istállózó, vagy félistállózó állattartás kialakulásával, másrészt pedig a földek kétnyomásos rendszer mellett való gyors kimerülésével is. Igen beszédesen fogalmazta ezt meg a keresztúri urbáriumhoz készült összeírás még 1770-ben ,,a' Szántó Földek, mivel jóllehet trágyázni nem Szoktuk, mindazon által, ha jól meg mivelylyük Háromszori Szántásban A' Tiszta Búzát is megtermik, közel s alkalmatos Uttya lévén pedig Szántó Földeinknek, könnyen meg trágyázhatok ha a' szükség ugy hozná magával, de Négy Marhán alul nem szoktuk a Földet mivelni, s nem is lehet sőt többnyire a' földnek nehéz termiszetihez képest Hat Ökörrel tesszük a' Szántást, főképpen a' Földes Uraságnak, ollyankor két- Három Gazda is öszve Czimborában."

291 Trágyázásnak vehetjük ebben az időszakban a talló felégetését és a hamu beszántását is.

292 Ez a trágyázási mód sokáig megmaradt és még közvetlenül a felszabadulás élőt tis előfordult. így emlékeznek rá Kötegyénban is. Geszten pedig az ugarnak hagyott földet legeltették és ezáltal trágyázták. A legeltetéses trágyázás csökevényes formái még ma is élnek. A szántáshoz szükséges ekéket faragó parasztok házilag csinálták, több más eszközzel együtt. Az ekepapucsot pedig a kovácsok készítették. A XVIII. század végére egyes helyekre összpontosult a mezőgazdasági eszközkészítés. Vidékünkön ilyen központ volt Árpád község. Az árpádíak leghíresebb készítménye a tövisborona volt, de emellett favillákat, szuszékokat, székeket és ekéket is csináltak.11 A XVIII-XIX. század fordulójára újabb szakosodás fejlődött ki. A vaskészítményeket mindinkább felvidéki szlovákok kezdték lehordani a dél-bihari síkságra, illetőleg néhány olyan központba (Debrecen, Arad, Gyula), ahonnan a falvak beszerezhették szükségleteiket. A „vasas tótok" szekerekkel járták a környéket és áruikat szalonnáért, lisztért, búzáért is eladták."

1

'

1 A vaseszközök és a kovácsok által felhasznált nyersvas beszerzése szempontjából továbbra is nagy jelentősége volt a közeli nagy vásároknak. A környék két vásárközponthoz tartozott: a váradihoz és a gyulaihoz. Pár belső, kisebb jelentőségű vásár is volt, mint a cséfai, szalontai, békési, sőt a távolabbi debreceni és túri vásárok is éreztették hatásukat.'

2

"' A faekéket 1850-70 között lassan váltották fel a fagerendelyes, gyári készítésű vasekék. Elsőnek az uradalmak szereztek be belőlük és használták, aztán a parasztok is átvették lassan-lassan. A fagerendelyes eke (főleg a Vidatsféle, a Zugmayer-féle és az Első Magyar Mezőgazdasági Gépgyár termékei voltak itt használatban) még kizárólagosan el sem terjedt, amikor már megjelent 291 OL. Helytart. Ivt. (C. 59.) 292 OL. Uo. Ugrai Urbárium 3. 293 Dankó Imre: A gyulai vásárok. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 44-46. (Gyula, 1963) Az árpádi boronás. 62. 294 Uo. Vasas tót. 56-57. 295 Uo. Áruk és árusok a gyulai vásárokon. 32-52. és Kimer A. Bertalan: A békési vásár. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 55-57. (Gyula, 1964) Kosa László bevezetője 3-6. 444